A Szólás papának nagyon sokat jelentett Erdély. Sokáig nem
értettem, hiszen a háború kegyetlen éveit töltötte ott. Hadifogság, megpróbáltatás a túlélés...
Később képeiben,
faragásaiban, leírásaiban óriási szeretet nyilvánult meg, és ebben leltük meg
értelmét mindannak, amit már elmondani nem tudott.
Élete vége közeledtével egyetlen vágya volt újra láthassa a
havasokat, a völgyekben rejlő falvakat. Gyönyör a szemeiben, béke a lelkében. Mesélt,
csak mesélt és nem értettük miről.
A gyilkos tónál eltévedtünk, felháborodva magyarázta „Csau”
ezt is ellopta. Aztán megtaláltuk, boldog volt.
Fiam, itt a hegyeken menjünk
át, ott mögötte a gyönyörűség. Ha Ő mondja, menjünk.
Az út csak emelkedett. Hegyi utakon, alattunk szakadék, a
felhők velünk egy vonalban. A gyerekek összebújtak, nem mertek letekinteni a
mélységbe. A papa ragyogott, én élveztem a kihívást. Végre felértünk a vélt
legmagasabb csúcsra. Valóban, a csodálatos táj elvarázsolt. Minden falun, amin
áthaladtunk, újabb és újabb emlékek törtek elő.
Azért nem volt minden ilyen szépséges, és gondmentes. Már a
határ előtt a Siffer barátom kocsija rendetlenkedett. Megjavították, mentünk
tovább. Az első városban gondoltunk átváltunk forintot. Óva intettek bennünket,
hivatalos helyen, mert az utcai átváltók zsiványok. Persze, hogy belefutottunk az
első csalóba. Körülálltuk, figyeltük minden mozdulatát, mi tutik voltunk. Ő is,
pár ezret buktunk. Futottunk utána, de tökéletesen védett volt és gyorsabb,
mint mi.
Legközelebb bankba mentünk, a főtéren parkoltunk. Sikerült az
átváltás. Mire kiértünk, szegény Nissanom látta a kárát, egy hatalmas
ökölcsapás, ami maradandó sérülést okozott.
A szállást még itthonról intéztük. Megvolt a cím, csak meg
kellet találnunk. Meredek utakon mentünk, az egyik emelkedőn a Laci kocsijának
leszakadt a kipufogója. Sportos hangja lett utunknak, valahogy felkötöttük.
A
fennsíkon tavakat láttunk, a gyerekek mosolyogtak a tóban félmeztelen
öreglányok dagonyáztak, fekete iszappal bekenve kéjelegtek. Végül egy
autóbontóra emlékeztető helyet találtunk, ahol közölték ott bent van a „szálloda”.
A felirat alapján ez volt a szálláshelyünk.
Nos, ez már közel volt a „türelmi csúcshoz”. A „recepción”
bejelentkeztünk, faházra emlékeztető bungikban kaptunk helyet. A gyerekek az
első percben közölték, ők a csomagtartóban alszanak. Mi birtokba vettük a
romantikus faházakat. A friss lepedők furcsa foltokról árulkodtak. Letakartuk
takarókkal, talán kibírunk egy éjszakát.
Szerencsére betankoltunk, rummal, konyakkal, a recepción
sört vásároltunk és élveztük a sóval telített párás levegő illatát. A papa
mesélt, mi ittuk a konyakot, sört a
mondókáját és elfogadtuk az állapotot. A gyerekek riadtan szaladtak hozzánk,
zuhanyozni szerettek volna, de a csapból jéghideg víz folyt. A fém bojlerekbe
elfelejtettek begyújtani. Maradt a hideg zuhany.
A fáradtságtól, a piától megszédülve összebújtunk, a
gyerekek a csomagtartóban, próbáltunk elszenderülni. Hajnal hasadtával, furcsa
zajra riadtam. Az ajtóban termetes sertés röfögött, mögötte egy tehén kíváncsi
tekintete bűvölt. Meglepett e különös ébresztés, kitártam az ablakot, ahol egy
ló tekintett rám. Nem tudtam nevessek, vagy sírjak, így csak nevettem, hiszen
senki nem hiszi el, ha ezt elmesélem.
A gyerekek állítólag jól aludtak, összebújva, vastag takaróval,
semmit nem érzékelve.
Az elszámolásnál nagyvonalúak voltak. Nem volt „főnök”, így amit
gondoltunk annyit fizettünk, és békében elhagytuk a romantikus, szörnyű helyet.
Folytattuk utunkat, ami gyönyörű volt, és a mai napig
talány, hogy merre jártunk…
Kedves Barátaim Zsuzsa, Laci! Köszönöm Nektek, hogy részesei
voltatok! Közösen vállaltuk ezt a rendkívüli, nem kis meglepetésekkel tarkított
megpróbáltatást. Gyermekeink, Heni, Viki, Zsolt és Peti, remélem Ti is csak a
szépre emlékeztek. A papa kívánságát teljesítettük, egy emberét, aki
beteljesülést nyert általunk, és velünk…
