A kapun kívül is van világ…

Újabban próbálok kimozdulni, a kapun kívülre, nem kocsival, csak úgy gyalog. Kaptam karórát mutatja a lépésszámot, a pulzust. A cél 10.000 lépés per nap. Ha nem megyek sehova, 3-4000 lépés. Itthon teszek-veszek, totyogok, de ez kevés. Ennél többet kell sétálni. Naponta körbejárom a Szabadságpusztát, egyedül, megállva élvezni a változást, csodálatos házakat, szép kerteket. Kocsikból integetnek, bár nem tudom kik. Ma egy aszfaltrajz fogadott.

Körbejártam, elemeztem, aztán szíven ütött. Nem tudom ki alkotta, milyen indíttatásból, de a mondanivalója csodálatos.

Ki sétáltam az erdőig, élveztem a friss levegőt, megnéztem a trágya kupacot, ahol anyával unokámmal gyűjtöttük a „komposztot”.   

Benéztem az erdőbe, friss túrás, vaddisznó, papa kell félni a vaddisznóktól? Picim, amíg velem vagy, nem kell félni semmitől.

Néha fárasztó, érzem a térdem, de megéri. Ritkán szóba elegyedek emberekkel, itt laknak, de semmit nem tudok róluk. Naponta kézlegyintéssel üdvözöljük egymást és ennyi.

Márton, Marci vagyok, itt lakom a Sanyi helyén, és csak beszéltünk, megosztottuk szomorú élményünket, és csak ennyi.

Tervezem, busszal lemegyek Almádiba, csak sétálni, felidézni az emlékeket, egyedül, úgy anya nélkül, de gondolatban Vele! Már a menetrend is meg van, csak egy lökés hiányzik…

 

Mindszentkálla, mint a gyermekkorom szülőágya…

 Apu számára nem jelentett gondot a mélység. Bányászként megszokta, a félelmet mindig leküzdötte. Sokszor vállalt „extrém” munkákat. Kútba esett a vödör, nem volt „vasedény”, hogy beszaladok, veszek újat.

A víz kellett, apu kötélen leereszkedett a víz szintjéig és „halászott”. Mindig talált mást is, kútba dobott fegyvereket, tárgyakat, de a vödör mindig meg volt. Hálás köszönet, egy véka tojás, és a tisztelet.

Egyik alkalommal egy kőből kirakott kút, a maga mélységével elapadt. Senki, apu elvállalta. Viszonylag gazdag család, megfizeti. Sokszor gondolkodtam, lenne annyi pénz, ami megfizethető?

Minden pénzre szükség volt és apu ezt jól tudta, mi nem értettük fiatal tányér lesők.

Minden törmeléket a felszínre küldött, és nem volt víz. Csákány, még egy kődarab. Kifordult egy nagyobb darab, és vastag sugárban tört be a víz. Már a derekáig ért, de az ujja beszorult. Némán küzdött az életért, a felszínből, csak a keskeny lyukat látta. Életösztöne megmentette, mint sokszor, mert volt kiért és miért élni.

Mikor a saját kutunkat ásta, hetek teltek el, víz sehol. Egyre több kút gyűrű, egyre nagyobb mélység.

Összefogás, anyu, szomszédasszonyok, árgus szemmel figyelték munkáját. Bár nem adták fel, de lanyhult az odafigyelés. Egy kávé, egy kis pletyka, és apu rémült hangja a mélyből. Egy hatalmas kő a kút mélyén, kimozdult és ömlött a víz. Ész nélkül rohantak és húzták a felszínre. Boldog ölelés, sikerült, saját kutunk lett.

Nehéz ezekre emlékezni, mit meg nem tettek a létükért, értünk. Hol vagyunk mi, akiknek minden megadatik.

Mikor a villanyt bevezették, 59-60 már nem is emlékszem. A gyertyát, a petróleumlámpát ünnepélyesen elfújtuk. Tudtunk „fény” mellet élni, tanulni. A dédi nagyon sokáig nem akarta elfogadni, neki mindig ott égett a gyertya.

Az első technika nem a TV volt. Apu a Jani bátyámmal motoron hozták, hóna alatt az első tárcsás mosógépet. Anyunak kellet segíteni.

Aztán jött a TV, esténként a szomszédokkal együtt néztük a világ történéseit.

De szép világ volt! Ebből csupán annyit érzékelünk, hogy felnőttünk, élünk és emlékezünk…

Mindszentkálla, mint a gyermekkorom szülőágya, ugye értitek miért nem feledhető.

Ide köt minden emlék, a szépségről, küzdelemről és a túlélésről szól. Szülők, nagyszülők, barátok, a temetők hantjai, a huncutság, a vidámság apadhatatlan kútjai…

Mikor megkérdik, miért nem tudok boldog mosollyal emlékezni. Talán átérzem az Ő fájdalmas, mégis szép életüket.

Higgyétek, belül mosolygok, de a szívemnek, a szememnek nem tudok parancsolni…

Valaha képesek leszünk-e tenni magunkért szeretteinkért annyit, amit Ők tettek? Vagy fogadjuk el saját tetteinket úgy ahogy van, emlékkel szívünkben, ahogy Ők tették…

Após, anyós, gyerekek…

 Nem  értem, miért mondják, minden anyós, após gonosz. Akit én megismertem miért volt más, talán én voltam más?

Első találkozásunkkor, én feszült voltam, akartam látni „kedvesem”, de korán reggel volt, és betolakodtam egy polgári életet élő család miliőjébe? Blöfföltem, katona voltam, azt mondtam becsuknak, és talán soha nem láthatom. A mama riadtan hívta, akit alig ismertem.  Boldog pillanatok, első ölelés, érthetetlen mondatok, szem-szembe néz, és egy örök érzés, az érthetetlen világból.  Sógor a paplan alá bújt, Ő nem akart tudni semmiről, de kíváncsi tekintete másról uralkodott.

Aztán jött a gonosz választás időszaka. Kérdés, ki az, aki fontos számomra, rajtam kívül?

Jöttek levelek, becsapásról, reménytelen szerelemről, kihasználásról, küldj vissza mindent, ami rám emlékeztet, de az igaz felhőtlen szeretetről egy sem szólt.

Mikor megjelent sötét szemüvegben, kisírt szemét takarva, megértettem Ő az, aki kell nekem. Nem pózolt, nem akart semmit, csak szeretetre vágyott, akart szeretni.

Próbáltam elfogadni magam és Őt.

Gyönyörű pillanatok, rejtőzködés az elfogadás aggálya miatt, a dédi huncut leplezései, mögötte a mérhetetlen szeretet. Nem tudom volt-e az életemben olyan izgalom, ami átitatta a lelkem. Láttam-e annyi mosolyt, éreztem-e annyi ölelést, éreztem-e annyi boldogságot?

Akartam azt a "hisztis" lányt, aki átitatott szeretettel és megmutatta a jövőt.

A Szólás papa mindig mesélt, itták történéseit, Petit rajzolni tanította, Zsolt csak élvezte meséit. A mama segített a tanulásban, nemegyszer Ő írta a házi feladatot. Ragaszkodtak hozzájuk, mint kedves nagyszülőkhöz.

Aztán a papa elment. Titkolta betegségét, utolsó találkozásukkor, éreztem keze rezgését. Közölte menjünk haza. Anya a mamát felkísérte, én a kocsiban maradtam, telefon, közölték, hogy amikor eljöttünk a papa meghalt. Fájdalmat éreztem, az apósom, aki elfogadott vejének, sok-sok évet töltöttünk boldogságban, megértésben együtt, most elment örökre. Akkor véltem felfedezni, mi az amit ránk hagyott.

A mama a konyhában rosszul lett, öleltem, szemében a félelem, de megnyugtattam a magam szeretetével. Ő nekünk soha nem ártott, megértett mindent, amit és ahogy mi döntöttünk, tettünk, mégis feleségemnek bűntudata volt. Amíg gyerekek voltunk szerettük mint az anyánk, kamaszként elfogadtuk, mint az anyánk. Amikor ősz haja az ölünkbe hullott, próbáltuk elfogadni nagymamaként.

Amikor komoly gond volt, a mama kórházban, mi készültünk Egerbe a Petit új iskolájába vinni, ami az Ő álma volt.

A mama meghalt. Peti mondta tudja, elköszönt a mamától. A gyász számomra elviselhetetlen volt, Ő közölte, minden rendben. Anya itthon maradt, de nekünk menni kellett. Egész úton letört voltam, de a Peti csak beszélt, mesélt mindenről, könnyek nélkül, akár a mamáról is. Soha nem értettem és ma sem értem, miről beszélhettek, mi volt, ami az elmúlásról szólhatott.  

Maradtunk magunknak, a mi kis szeretetünkkel, a nagyszülők nélkül, de örökké velük…

Az élet gyönyörű, első gyermek, aztán a második. Tele boldogsággal, elviselhető nehézségekkel. Küzdelem a túlélésért, küzdelem a rákkal, kitartás, a család vár, unokáid látni, szeretni akarnak.

Megadatott, de az idő rövid volt. A kisebb unokám a mamát, akit már megismert, hozzá bújt és azóta is mondja, ha fényképét látja, mama, mama. Talán ez volt az első szó, amit kimondott.  

A nagyobb unokám mindig számíthatott rá, most a mamát akarom. Számtalanszor mondja könnyes szemmel, szia mama.

A szülők a nagyszülők helyet cseréltek. Már nincs anyós, após, mi lettünk a nagyszülők, após, anyós,  mama és papa, és minden más új értelmet kapott…

Egy levél annak, aki megértette…

Kedves Marina! Küldök Önnek egy meglepetés ajándékot. Nem tekint vissza olyan múltra, mint az ominózus tükör, de higgye el benne van minden, ami a szeretetről, megbecsülésről szól. Feleségem apukájának munkája. Fogadja szeretettel, mert megérdemli. 

Számtalan alkotása maradt rám, befejezett, félkész, tervezett. Megpróbálom befejezni, de az Ő lelkületét nehéz átvinni. Kis unokámmal „alkotótábort” rendeztünk. Egész napot dolgozott rajta, boldogan, enni alig akart, és befejezte. Az érzés, ahogy a szeme ragyogott, elmondhatatlan.

 

Sok-sok munkáját eladtam, elajándékoztam, mindenki biztosított róla, hogy akár ismeretlenül is, de az emlékét őrzi.

Mi kell több nekem, egy életérzés, hogy nem volt hiába. Ennyivel tartozom szeretett feleségem, apósom emlékének. Minden darab külön ajándék, hány álmatlan éjszaka szülöttje.

De sok. Az én életem is véges, nem tudom, nem akarom tárolni. Mindig abban bízom, ha idegen kezekbe is kerül, megbecsülik, hiszen a „művészet” a múlt emlékét őrzi.

Papa az „ismeretlen”, Szólás Tibor (1920-97) amatőr fafaragó.

Neve nem jegyzett. Saját kedvtelésből, Pápán kisvárosi családi házból Veszprémbe költözött gyermekei, és unokái kedvéért. Nyugdíjas hobbiként családja, barátai, ismerősei szórakoztatására faragott rendíthetetlenül. Kiállításokon részt vett, de nem kívánta minősíteni alkotásait. Számtalan gyönyörű munka került ki keze alól. A népi motívumokkal díszített használati tárgyak, eszközök, történelmi, mitológiai eseményeket megörökítő faragások, életképek, mind fába faragott hitvallás. Rendkívüli térlátása rajzokban valósultak meg, majd fába faragva. Erdélyben töltött katonaévei mély benyomást tettek későbbi életére, munkáira…

Igen, Ő volt az apósom a gyermekeim nagypapája a papa, a feleségem feledhetetlen apukája. Most már csak én vagyok unokáimnak a „papa”, szeretettel, felelőséggel, mert a múlt nem múlhat el nyomtalanul…

 

 

Egy tükör, ami megváltoztathatja napjaim…

A tükör a múlt század közepéről, vagy korábbról származhat. A déditől örököltük. Sajnos feleségem már nem élvezheti. Ahányszor belenézett, kezébe vette, eszébe jutott, hogy valamikor valaki nagyon örvendett fiatalkori szépségének. 

Az elmúlt időben nem szeretett tükörbe nézni, de ha kezébe vette, mosoly jelent meg arcán, és megsimogatta.

Gondoltam megválok tőle, mint sok már relikviától. Bennem szép, mégis fájó emléket idézett.

Azt kívántam, őrizze az ismeretlen emléket, a tükör nem hamis, a mindenkori valóságot mutatja. Ahányszor kézbe veszi valaki az ódon fa érzi és visszaadja a régmúlt rezgését.

Már a postára készültem, mikor égető fájdalmat éreztem. Van egy szépséges leány unokám csak, kétéves, hiú baba. 

Meg vonhatom tőle a mama emlékét? 

Vajon, ha felnő Ő is látja benne a mamát, a dédit, a múltat?...