Ma megszólított a szentlélek hangja. Csak úgy váratlanul. Tudjátok vannak dolgok, amit nehéz megmagyarázni. Kicsit furcsa, én racionális vagyok, ateista, kicsit Isten félő.
Feltörtek az emlékek. Kicsi voltam, gyámolatlan. Kis ágyamban felakadtam a rigliben, keresztanyám látni szeretett volna, bár anyu felmosott és végre csendben voltam. Már lila volt a fejem, de kaptam esélyt a túlélésre.
Nem értettem, soha nem láttam, mégis, ha nyugovóra tértünk, imánk után boldog volt az éjszakánk. Utáltam imádkozni, hiszen minden nap elmondtuk, tudhatja minden gondolatunk.
Mikor felnőttem, még erősebb lett az ateizmus érzése. Ezt sugallták, tanították, agyam ezt próbálta befogadni. Vitatkoztam kis papokkal, de nem esett nehezemre Istenről, tanításairól beszélni. Mindig volt saját véleményem, a saját hitemről, amiben benne volt a teremtő, de soha nem nevesítettem. Voltak válságos helyzetek, önkéntelenül, tudat alattimban kértem Isten segítségét. Szemrehányás, hol vagy, miért nem segítesz? Soha nem kaptam választ, visszajelzést. El kellet fogadnom, ez az élet rendje. Egyedül vagy a romlott világban, boldogulj, ahogy megszoktad.
Mikor kocsival elindultam, egy hang figyelmeztetett, ne erre, arra, lassíts! Tudtam és tudom, hogy van védő angyalom, nem tudom ki, de hálával tartozom.
Mikor anya haldoklott, kértem az Istent ne hagyja szenvedni, vegye magához. Nehéz volt, már nem magamról a szenvedéseimről szólt, az Ő lelki békéjéről…
Nem mondom, hogy hívő vagyok, vagy az leszek. Gyűlölöm a cicomát, Isten nem akarta, hogy bálványokat imádjunk, aranytól roskadó templomokat, oltárokat.
Ő a lelkünkbe költözve találja Önmagát. Szerényen, gazdagon, az Ő döntése…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése