Egy alkalommal a SPAR parkolójában találtam egy brüfkót. Körülnéztem senki a közelben, zavaromban bedobtam a kocsimba. Bevásároltunk, és haza indultunk, szó nélkül, tele izgalommal. Agyam nem tudott kikapcsolni, annyira szükség lenne a pénzre, de vajon mit rejt a talált „valami”. Sokáig nem mertem megnézni, rágondolni vajon számomra mi van a táskában. Elkerülhetetlen volt, kinyitottam. Személyi adatok, egyszerű ember, és sok-sok pénz. Láttam az arcát, éreztem az elkeseredését. Számomra nem volt kétség, visszaadni.
A pénzt kiterítettem a kanapén. Úr Isten, mindent megoldhatna? Vagy mégsem? Csak, néztem és éreztem más fájdalmát.
Gyermekeim megkérdeztem, ezt apa találta, mit
tegyek vele? Gyönyörködtek benne, soha nem láttak ilyet kiterítve ennyi pénz, és
kérdés mi legyen vele. Mennyi játék jutna belőle. Nem érintették meg, csak nézték.
Aztán magukba szálltak, apa ez nem a mi pénzünk, kérlek add vissza. Nem vártam mást, tiszta lelkük hamar felfogta, amin én vacilláltam.
Feleségem megölelt, apa ez így helyes!
Telefon, várakozás, csengetés, én vagyok, aki elveszítette a tárcáját. Próbáltam a szemébe nézni, nem lehetett, csak a könnyes arcát láttam. Nem számolta meg a pénzt, zavartan közölte, holnap hosszú útra megyünk, búszsöfőr vagyok, ez a pénz előleg az utazáshoz.
Határtalan boldogság töltött el, a pénz tényleg nem boldogít, de a gyermekeim a feleségem reakciója megerősítése a döntésemben, felülmúlhatatlan volt…
Aztán egy hét múlva megjelent, bár soha nem vártam, kis Unikum és köszönöm…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése