Tudjátok, jobb híján nézem a sorozataim, már függővé váltam. Már nem kívánkozok a kertbe menni, nézni halaim ficánkolását, cicáim ragaszkodását. Nézem, ahogy szerelmek bontakoznak ki és könnyezem a kudarcokat, osztozom örömükben. Vajon hol a vége? Talán nem is lényeges. Az együtt boldogságban eltöltött idő a lényeg, a többi lehetőség a túlélésre, az emlékezésre. Néha szégyellem, mások boldogságán csámcsogni és élni a mában, ahol mindez már, csak álom. Visszahozni nem tudom, lelkemben ott él, és mégis meghalt. Lelkem nagyon érzékeny, érthető, egy jó szó, őszinte tekintet, könnyeket csal szemembe. Nem szégyellem…
Mikor a városban jártam, és egy elesett ember könyörgő arcát láttam nem gondoltam miért, de minden aprót a kezébe adtam, nem lestem tekintetét, nem hallottam hangját, csak könnyeztem, és sietve távoztam. Mi az mi megváltozott, miért jó, ha adhatok, miért fáj, ha adok, kivé lettem? Kit és mit látok Benne, mit lát Ő bennem? Ki mondja mikor adj, kimondja mikor fogadj egy tekintetet, egy őszinte érzést?
Azért a halaimnak kis cicáimnak mindig adok enni, becézgetem Őket, mert mindig várnak és számítanak rám.
Kisétálok a kapuig, sehol egy ember, néha egy-egy autó. Mentőautó, szkafanderes emberek, rohangálás, fél óra múlva csend és nyugalom.
Fantáziám beindul, ki az újabb kiválasztott, de információ híján, csak reménykedni tudok, hogy mindez álom…
Aztán ráébredek ez a valóság! …
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése