Advent, a várakozás időszaka…

 Béke, hit, szeretet, remény, a karácsony várása, a bűnbánás időszaka.

Már nem a világbékére gondolok, hiszen tőlem független objektív valóság. A belső béke, ami az enyém. Béke a lelkemben, szívemben, béke a szűk környezetemben.

Hit nélkül nincsen élet. 

Hit, hinni valamiben, valakiben?!  Isten félő vagyok. Nem tudom valaha megtudom-e, mi a különbség hinni Istenben, vagy félni haragját.

Hiszek önmagamban, hiszek embertársaimban, hiszek az érdek nélküli szeretetben. Mindig hittem abban, ha jobb leszek, általam a világ is jobb lesz. Vakon hittem a változásban, egy jobb jövőben, a hitem nem rendül, hiszen vagyok, aki eldönthetem, kitől, mikor várhatok segítséget nehéz napjaimban. A csalódás, ha a hit megrendül az én felelősségem. Miért akarnám másként, ha a hitem az enyém. Próbáltak meggyőzni, a hit Istentől való. Sokszor rimánkodtam hozzá, nem tudom miért, talán megszokásból. Nem mondhatom, hogy csalódtam benne, de az igaz hitet mégis a környezetemtől, Tőletek kaptam.

Nem érzem magam rossz embernek, mert nem abban hiszek, amit sok-sok embertársam vakon hisz, hajbókolva bálványok előtt, remélve az Isteni érintést.

Vallásos, katolikus keresztény neveltetést kaptam. Boldog voltam, hogy részesültem benne, továbbadtam gyermekeimnek, unokáimnak, hiszen csodálatosak a történések, a legendák. Csak a jóról szólnak, ami bennem marad, a hitem megélésének alapja.  

Ha mégis azt mondom, Istenem segíts! Ő nem mérlegel, ki voltam, ki vagyok, hogy gondolkodom, szeretete független életemtől. 

Az Isteni kegyelem nem részrehajló, ha létezik, segít. 

Mennyi-mennyi ellentmondás, de valami mégis működik, tudatomtól függetlenül, bármikor és bárhol.

Az Isteni, emberi szeretet végtelen. Érezni a szívemmel tudok. Ha már a szívem nem dobban, a szeretet akkor is körül lengi testem.

A remény, ami soha nem hagy el. Reményvesztettnek lenni a halál…

Számomra az advent már erről szól, a reményteli, szeretetteljes várakozásról, egy jobb békés jövőről. A beteljesedés nem egy dátumhoz kötődik, karácsony, új év. A holnapról szól, napjaimról, amiben élek, élni kényszerülök. 

Mégis szól a karácsony eljöveteléről, ahol talán a gyermekeim, unokáim ragyogó szemét láthatom, a kis Jézus születését ünnepeljük, szívemben fájdalommal, a boldogság és emlékezés könnyes örömével, amit még újra élhetek. 

Nem úgy, mint rég, talán szerényebben, hiszen hiányzik a „jobbom”. Arcom ragyog, s ha szememben könnycsepp csillan, és unokám megkérdi, papa miért sírsz, azt mondhassam, mert boldog vagyok.

Az én adventi „koszorúm” talán rendhagyó, nem a körkörös emlékeket idéző múltra épül. 

A megújulásról szól, a reményteli életemről. A halványodó múlt és az előremutató jövőről, ami kiszámíthatatlan. 

Egy fényesen  pislákoló gyertyalángsor, ami a jövőbe mutat…