Olyan csodás, hogy éjszaka nem dübörögnek az autók. „Hajnali nyolckor” még alhatok, holott megszokott, hogy hatkor kipattant a szemem. Estefelé csend és nyugalom. Korán hajtom fejem nyugovóra, de az agyam kattog, valami nincs rendjén.
Akinek gyermeke van, a munkahelye a lét biztonsága veszélyben, ugyan ezt érezheti? Tudom nem. Nő a feszültség, ami eddig nem volt, most fontossá válhat. Megváltozott a szavak értelme. Jön a tél és jön a bizonytalanság. Nem tudhatod, holnap ki lesz a kiválasztott, Te, vagy a családod, ismerőseid...
Ez a mi világunk, vagy csak álmodunk? Lehetsz pozitív, lehetsz derűlátó, de a félelem ott él a szívedben. Már nem ölelhetsz önzetlenül, már nem érintheted unokáid, jó éjt puszit nem adhatsz, integethetsz kapun keresztül, tisztes távolságból maszkkal a fejeden, ahol már a könnyed sem látszik.
Sajnos, közel állunk hozzá, hogy másként, érezzünk…
Vörösmarty Mihály: Előszó (1850 - 1851 telén)
Zöld ág virított a föld
ormain.
Munkában élt az ember, mint a hangya:
Küzdött a kéz, a szellem működött,
Lángolt a gondos ész, a szív remélt,
S a béke izzadt homlokát törölvén
Meghozni készült a legszebb jutalmat,
Az emberüdvöt, melyért fáradott.
Ünnepre fordult a természet, ami
Szép és jeles volt benne, megjelent.
Öröm - s reménytől reszketett a lég, Mely által a világot, mint egy új, egy |
A vész kitört. Vérfagylaló
keze
Emberfejekkel labdázott az égre,
Ember szívekben dúltak lábai.
Lélegzetétől meghervadt az élet,
A szellemek világa kialudt,
S az elsötétült égnek arcain
Vad fénnyel a villámok rajzolják le
Az ellenséges istenek haragját.
Most tél van és csend és hó és
halál.
A föld megőszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
E félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg…
Szemed mégis csillog, reményt adva egy jobb jövőért... Amíg élsz remélsz, amíg remélsz élsz, élhetsz!...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése