Bevonultam, mint minden, egészséges a haza védelmére alkalmas fiatal. A főiskola elvégzése után tudtam, az én szolgálatom más lesz, mint társaimé, talán az idő is kevesebb. Egyfajta elkötelezettséget éreztem, védeni hazám, szeretteim a magyar hont, a magam módján. Nem tudtam kitől, miért, de majd megmondják.
Nagyon hamar tisztesi rangot kaptam. Egy törzsőrmester „jobb keze” lettem. M-Kieg törzsőrmester tiszti szolgája. Külön iroda, napi rend, akták, tiszti körlet tisztán tartása. Eltérően társaimtól, a tiszti részleg tisztán tartása más volt. Illatos, puha felmosók. Minden sarkot pók mentesítettem. Mikor a polgári alkalmazott, tisztek feleségei megjelentek, én még tüsténkedtem. Már négykézláb mostam az asztalok alját, kivillanó combjaik, kacér mosolyuk arra késztettek, tovább, még van mit rendbe rakni. Egyfajta rajongás alakult ki bennem, alig vártam a másnapot. Élvezték ácsingozó tekintetem, és én ittam illatuk, kivillanó bugyik, kebleik rejtelmes látszatát. Éhes disznó makkról álmodik…
A körlet többi része a katona társaim része volt. A tiszti folyosó már nem rám tartozott. Megjelentek vödörrel, felmosóval. Nekem már tiszthelyettesi rangom volt. Tisztelegtek, a vödör kiesett kezükből. Mosolyogtam, mutatok valami mást. Bizalmatlanul követtek „irodámba”, alázattal néztek és várták a csodát. Kik vagytok, hová süllyedtetek? Forró teát kínáltam, volt rum a páncél aljában. De ez a tea rumos, nem, ez az én teám Nektek. Huncutul mosolyogtak, és megnyíltak. Kemény kiképzést kaptak, Kalocsán, Szentesen. Fogkefével mosták a flasztert, óriási megaláztatásban éltek, a „szép fiúknak” mást is meg kellett élniük. Tudtam, itt az a pillanat, amikor meg kell, hogy változzon lelkületük, hiszen nem erről szól a haza szolgálata. Így alakultak, láthatatlan barátságok. Örömmel jöttek a körletet takarítani, hiszen a megaláztatás helyett jó érzületet kaptak. Verseltem, talán megosztottam. Így alakulhatott ki barátságom Csaszival, Sipivel, és még sorolhatnám…
Más volt a világ a körletünkben. Főiskolások, egyetemisták, elkényeztetett ficsúrok. Majd mi megmutatjuk, mi a Magyarok Istene. Mindig volt feladatom, eldugult WC, eldugult lefolyók. Ha önkénteseket kerestek elsőként jelentkeztem. A statisztika szerint nem fogadták el, mást jelöltek a nemes munkára. Nem mindig jött be. Tunkoltam a dugult helyeket, és örültem, ha megoldottam. Soha nem volt elég, ha ilyen jól teljesítesz, tiéd a folyosó. Hatalmas vödör, méretes „fóka”, uccu” neki. Mindez akkor, amikor a tisztek elvonultak, csak a kiképzők maradtak, a maguk parlagi, ki nem élt szadista vágyai szerint.
Mostam a folyosót rendíthetetlenül. Balról jobbra, jobbról balra. Már azt hittem vége, de nem, jött a habzó szóda. Felöntötték a folyosót, felhozták a szolgálati kerékpárom és rodeóztak a folyosón. Először mosolyogtam, de be kellet látnom, hogy ez már beteges. A lötty befolyt a falakba, a telefonhálózat átázott. Minden balra mozdulat 110V-ot jelentett. Megrázva, felocsúdva a végét vártam.
Nem voltunk egyformák. Mogyorósi barátom, kicsit molett, nehezen kezelte lelassult mozdulatait. A „hazafik” rászálltak, szégyellte, de nem tiltakozhatott. Nem tudtam tűrni, erőm teljében az egyik ficsúrt a szekrény tetejére dobtam, meghagyva akkor jöhet le, ha engedem. Létszám ellenőrzős, jelen, jelen, aztán a szekrény tetejéről, jelen…
A Szanathi barátom külön jelenség volt. Főiskolás, külön IQ-val. Nem volt képes együtt lépni a társaival. Balra át, biztos, hogy jobbra állt. Reménytelen eset. Szeretett nálam lenni, edzeni a testet és nem lelket építeni. Segítettem, nálam az irodámban volt lehetősége. Rendíthetetlenül izzadt és edzette testét háboríthatatlanul. Mindig mosolygott, vagy csak vigyorgott, de nekem azt a hatást keltette, hogy soha nincs vége, van miért. Ő volt az, aki a póznára mászva tisztelgett, mikor előjárója megjelent.
Volt egy társam, aki testét nézve túl táplált volt, de lelke hatalmas. Nevére már nem emlékszem, de belopta magát a szívembe. A föld-műszakiaknál szolgáltunk. Talicskáztunk, ha kellett. Egyik alkalommal, Ő nem egy, két talicskával dolgozott. Egyiket húzta a másikat tolta. Az előjárót látván a talicskákat megbillentette, tisztelgett és folytatta munkáját.
A három hónapos kiképzés nem csak a jóról szólt. Mint tisztes, sok ellenséget szereztem. Az irodán kívül egyszerű „kihegyezett” katona voltam. Tudtam, engem nem lehet megtörni. Vannak elveim, elvárásaim és a testem legyőzhetetlen.
Másztam kúsztam, bármire képes voltam, csak a megaláztatást nem viseltem. A cél, mint később beláttam, ez volt, elveszíteni a méltóságod, minden megaláztatást elfogadni. Sokat sírtam mikor senki nem látta, én a kemény legény, vártam a leveleket, anyámtól, szeretteimtől.
Kiképzés. Rohanás a terepen, mindenütt a fellelhetetlen bizonytalanság. Atomrobbanás balról, aztán jobbról, áss, gyalogsági ásó, kis segítség, de áss, mert az ellenség a közelben. Aztán csend, valaki a seggedbe tapos, katona lelövik fenekét. Tovább újabb rohanás, vezényszó támadás. Feküdj, áss! Akácfa töve, tele gyökerekkel, és áss, már a fegyverem is föld alá került, de csak ástam. Katona maga elásta a túlélés esélyét! Megaláztatva elismertem.
Mikor előttem már ásott valaki „kuckót”, belefeküdtem, tele sárral, remélve a túlélést a tiszt közölte tovább, a királytüskék véresre sértették kezem, csak kúsztam. Csend és nyugalom, talán vége… Kulacsomból egy korty víz és várakozás…
Aztán parancs, az ellenség a domb mögött pihen. Rohantan a domb aljára, visszanéztem, vártam a biztatást, de csak azt hallottam, előre. Csendesen kúsztam, feljebb és feljebb, elértem a tetőt. Az „ellenség” ott volt, katonatársaim az ellenségeim.
Oldalról támadás, az ellenség eltűnt. Megnyugodva fegyvereinket gúlába raktuk, falatoztunk és vártunk. Atomvillanás, kaptunk a gázálarcért, és pánikhangulat. Újabb parancs, fel a csúcsra. Tudtam ez már nekem szól. Rohantam, kúsztam, már levegőt alig kaptam. Az ellenség támadásba lendült.
Leértem, már a könnytől takonytól nem láttam. Feküdj, a társam kirántotta gázálarcomból a dugót, amit én elfelejtettem. Tovább kúsztam, gondoltam elérem a leesett sapkám, de a tiszt belerúgott, tovább.
Ez volt a pillanat, amikor azt mondtam elég. Felugrottam és csak az Isten és társam mentették meg a túlvilágtól. Mogyorósi haverom a gyalogsági ásójával kínálta meg a felelőtlen őrmestert. A háborúnak véget ért, kicseréltük fegyvereinket az elrabolt és agyon nem ütött őrmesterünket és örök emléket hagyva a durva fantázia és a reális valóság között…
Folytatás…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése