Rég óta nem írtam. Tudjátok azt gondoltam, ha írok kiírhatom magamból a fájdalmat. Rá kellett jönni, ha írok emlékek törnek fel, amik még fájnak. Sokat sírtam, azt hittem, könnyít a felejtésen.
Mégis késztetést érzek, hogy írjak, hogy miről, annak mindig aktualitása van. Nem vezérelhetem, nem mondhatom, most erről ne. Aztán a be nem fejezett írást reggel törlöm, ma másként gondolom. Sokszor úgy gondoltam a pillanatnyi érzést kell leírnom, kozmetikázás nélkül. A mindennapok változása mégis felülbírál mindent, akkor miről írjak?
A fiaim biztatására szemüveget készítettem. Először rövid látót, hogy tudjam érzékelni a történéseket. Apa felejtsd el a TESCOS szemüvegeket, a valót lásd, és próbálj újra olvasni, ahogy régen tetted. Tudom a kezem már rövid, egy világ nyílhat meg előttem, ha követem kérésüket.
Ma átvettem a távolba látó szemüvegem és tényleg látok részleteket. Ha tükörbe néztem, nem láttam, hogy állandóan vörös a szemem, ha mégis betudtam annak, hogy sokat sírtam.
A szemünk a lelkünk tükre, akkor vajon mit láthattatok, ha rám néztetek, tényleg csak a kisírt szemeket, és mögötte hol voltam én?
Álmomban nem tudok szemüveget hordani, a lelkemmel látok, nem homályosan, kristály tisztán. Anya mindig ott van, tényleg fogja a kezem, minden történésem része, de úgy gondolom ez természetes és sokáig nem is lesz másként. Már nem fáj, elfogadtam, tudok mosolyogni, igen anya…
Nem az számít ki mit lát, rajtam, bennem. Látom a valót röviden és hosszan, a messze látón és benne a tisztán látó lelkemmel. Valahol ott vagytok, minden napomban, álmomban, rezdülésemben a jövőmben…
Nem tudok eléggé hálás lenni, nem is akarok, hiszen akik önzetlenül szeretnek, ezt nem várják el tőlem, senkitől...
Lehet, hogy kint fintorogsz, morci vagy, de én a lelked mélyét érzékelem, bármennyire is furcsa!...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése