Gyermekkorom világa. Félelem és rettegés…

 ... Olyan kicsi voltam, hogy talán nem is érezhettem félelmet, rettegést. Mégis valahogy emlékemben kitörölhetetlenül létezik. Anyám lefektetett kis ágyamba, délutáni szundira. Olyan magas klasszikus kiságyba, az oldalfalát rigli rögzítette a másik oldalhoz. Hallottam keresztanyám, majd anyám hangját, most fektettem le, amúgy is felmostam. Gyönyörű hálóingem volt, hogy könnyebben mocoroghassak, mint a lányoknak, nyakamon kék masnival. Gondoltam kimászni nem tudok, de megpróbálom. Hang nélkül, olyan partizánakció lehetett. Visszacsúsztam, de újra próbálkoztam, aztán csak azt éreztem csüngök, mint gyümölcs a fán. Kezeim tehetetlenül kalimpáltak, hang már nem jött ki torkomon, és féltem, ahogy anyám testét elhagyva is félelem volt bennem. Már akkor is volt védőangyalom, nagyot rúgott keresztanyám lelkébe. Akkor is látni akarom. Már csak arra emlékszem, hogy boldogan öleltek, és adtak egy újabb esélyt, hogy újra élhessek. 

Másodszülött gyermekként, gondoltam érhetnek még traumák. Az anya szeretete, az összetartozás a testvér elfogadása, sok-sok rejtélyt tartogatott. Anyu egyik alkalommal a húsdarálóval bedarálta ujját, talán akkor is ránk figyelt. Elterült a konyha padlóján. Én, mint egy kiskutya odakúsztam és talán pusziltam arcát, de nem reagált. Bátyám, aki egy évvel idősebb volt és tapasztaltabb, a közelben levő vödörből, talán az én pisis pelenkámat anyu fejére húzta, csak úgy ösztönösen. A rettegés megszűnt, mert anyu újra ölelt és az éltet adó cici, újra az enyém lehetett. Hogy volt e őrangyalom, kettőnknek biztos. 

Gyorsan növekedtünk a bátyám, talán soha nem volt rossz, de én sokszor okoztam gondot. Mindig fogta a kezem, vigyázott rám, de ha egy percre is elengedte, jött valami új meglepetés. Mint minden gyermeket engem is vonzott a mélység.  Félelmet nem ismerve a bányából lezúduló patak hangja elkábított. Érezni akartam a habok ölelését és a mélybe zuhantam. Újra elfogott a félelem, már nem éreztem anyu, a bátyám kezét, csak sodort az ár. A félelem megszűnt, olyan csodás volt hol lebukni, hol a felszínen evickélni. Aztán jött az őrangyalom, a főút alatt áthaladó víz áradatot rács védte, és mint valami törmelék fennakadtam. 

Nem voltam rossz gyerek, csak kíváncsi, minden érdekelt, amit még kis agyam nem tudott kezelni, felfogni.

Volt egy csodás hintalovunk. Mivel én voltam a kisebb gyakran bitoroltam. Bátyám mindig megértő volt, hát lovagolj. Anyu a bejárati ajtót nyitva hagyta, hadd száradjon a felmosott előtér. Néhány pillanat, a küszöböt elhagyva a pincelejáró végtelen lépcsői vonzottak. És kipróbáltam, cakk-cakk és zúgtam lefelé. A védőangyalom pihe-puha párnával védte érkezésem. Csak azért sírtam, mert apu dühében apró darabokra törte kedvenc játékunkat.

Mikor öcsém megszületett, a bátyámra is több teher nehezedett. Már kettőnkre kellett vigyázni, de kétévesként már én is ki vettem a részem. Míg anyu öcsémet öltöztette, bátyámmal a sárban dagonyáztunk, mert ő sem volt mindig angyal, a szomszédok rohantak, tiéd e két koszos, lucskos gyerek? Vagy éppen a tyúkólban osztályoztuk a tojásokat. A közepe mindnek sárga volt. De sokszor megúsztuk az unalmas misét.

Anyunak el kellet utaznia, barátnője, majd vigyáz ránk. Persze mindent meg ígértünk, jók leszünk még a Livi nénire is vigyázunk. Babakocsit tologatva róttuk a köröket boldogságban, egyetértésben. A parkban kitérőt tettem és kis botommal piszkáltam az avart, a nagyobb fiúk biztattak, csak egérlyuk. Jól megpiszkáltam, ezer darázs rajzott szőke fejem körül. Arcom, testem felismerhetetlenségig dagadt volt. Őrangyalom megvigasztalt, miután trikómból, még az alsó gatyámból is rázták a tetemeket. Csak poszméhe volt, nem darázs. Azóta egyetlen lyukat sem piszkálok ok nélkül, ki tudja ki volt, vagy lakozik benne!

56-ról, most nem kívánok mesélni, bár négyévesként vannak, maradtak emlékeim. Minden eddigi életem Padraghoz kötött. A bányász bérházhoz, a kirekesztettségről, a magunkra utaltságról, apu és anyu életéről, ami sajnos nem volt mindig Kánaán!

Életem új szakaszba lépett, vissza, vagy előre a szüleim szülőföldjére, a káli medencébe, Mindszentkállára. Az igazi gyermekkori éveim itt kezdődtek. Nem véletlenül vallom magam Mindszentkálla szülöttjének, büszkén és talán másként…

Lehiggadtam, mintha kicsi életem új értelmet kapott volna. Már nem az én csínytevéseim, amikről beszámolhatok, a testvéri szeretetről, ami végigkísért utamon, a félelem a rettegés, már másról szóltak...

Gyermekkorom világa... Gyepű, avagy kerítés...

 ...Kerítést építettünk, olyan gyepűt. Apám boldog volt körbe kerítjük a birtokunkat. Nekem végtelennek tűnt, de nyugtatott, fiam van időnk! Minden nap, ha a hegyre mentünk, mogyoró vesszőt gyűjtöttünk. Testvéreim kis gyenge testük minden erejével segítettek, ha csak öt, vagy tíz vesszőt is de vittük haza. Gyűlt a kupac és vártuk a munka kezdetét. A csaptatót, ami vastagabb akác szálfa is lehetett, mi nagyobbak vittük, apu az akác karót. A karókat megnyúztuk vonókéssel (vonyogóval), kihegyezett végeit apu parázson megpirította.

Nem értettem miért van rá szükség, hiszen kutya, macska, még a róka is átférhet, ha a szomszéd tyúkjai örömükben azt gondolják, átrepülhetnek rajta. Ha a gonosz jön, nem kell pártigazolványt mutatni, könnyedén átlépheti. Mivel a szomszédunknak kőkerítése volt, persze a méhek miatt, gondoltam nekünk is kell, valami, ami megvédhet. Felülről nézve, bekerített rendezett porta, de nem mindenkinek a kis kezünk alkotta, fonott gyepű.  

Többször este, a hold fényében mentünk a hegyre. Nem értettem, miért kell csendben lennünk. Apu mondta, tilos az akác kivágása, akár a tiéd, vagy a természet gazdátlan területén. A félelem és a mindenek feletti erő uralta testemet. Minden nesz, ismeretlen hang, elmémbe hatolt. Tudtam apámmal vagyok, rossz nem történhet. Kötelet kötöttünk a rönkökre és reszkető lábbal vonszoltuk hazáig, szótlanul. Mikor hazaértünk, horzsolt sebeinket anyu ellátta. Nem volt kérdés és nem volt válasz. 
Sok mindent nem értettem, de kérdéseimre mindig kaptam választ. Most úgy nevezném az én időm volt, mikor fókuszban lehettem és mindenre volt magyarázat. Nem tudtam eldönteni mit kell meggyónnom, Isten, hogy áll tetteimhez. Úgy éreztem, Isten mindig velünk volt, Ő volt a plusz erő és huncutul velem.

Az első cölöpök leverésekor, valami ismeretlen érzés szállt meg. Apuval együtt alkottunk. Sokszor gondolkodtam, a bánya mellett hogyan lehetett ideje velünk, a gazdasággal, és mindennel az öt fiúgyermekkel, egyenlően foglalkozni. Talán csapatban, hiszen minden rajta csüngtünk. Egy nagyon jó csapat voltunk, kicsiktől a nagyokig. 

Mikor lóden kabátos idegenek környékeztek, olyan agitátorok, zsebükben az elrettentő pisztoly, már nem féltem, apu a bányában, mi anyu ölelésében a mindent eldöntő határozottságában, mi nem vagyunk megvehetők. 

Volt mikor fináncok jelentek meg,  kertünkben, a hegyen összegyűjtött, hullott gyümölcsök értek apu hordóiban, valamely jó akarónk feljelentett. Apu hanyag mozdulattal az udvarra öntötte. Nem volt tárgyi bizonyíték, megszégyenülve távoztak, hiszen csak a munkájukat végezték. A tyúkok, libák kackiásan mozogtak, zabálták az érett gyümölcsöt az illatozó nedűt. Bezzeg, mikor fiaim kukucit kerestek és a hordót fél árbócra eresztették, apu rémülten futott ki és védte a drága kincset, ami oltott bánatot és derűt adhatott.  

Gyermekeim felnőve feltették a kérdést, emlékeimet hallgatva. Apa, mikor kicsik voltunk nekünk is volt "én időnk"? Nehéz volt válaszolnom, könnyebb volt a rég múltra gondolni, mint napjainkra. Zavartan azt mondtam, gondolkodjatok, mi volt életetekben, amit én időnek neveznétek. Része voltam vajon, ahogy apámmal eltöltött idő? Remélem igen, hiszen sok mindennek, az én időmnek is alapja az önzetlen szeretet, az odafigyelés, és magyarázat mindenre. Persze ami egyszer elmúlt, már pótolhatatlan.

A kerítés lassan épült, talán évek is elteltek. Fűztük a hajlékony vesszőket, estére boldogok voltunk, megint egy méter. A hegyoldal minden mogyoró bokrát ismertük és megfosztottuk új hajtásuktól, de azt éreztem, hogy nekünk hozzák új egyenes vesszőiket és nekünk szurkolnak, hogy egyszer készen legyünk. Mikor elkészültünk az eleje már száraz volt, töredezett, de állt és szolgált bennünket.

Apu, egyszer azt mondta, a természet már nem a miénk. Amikor kortyoltátok a felső erdő egyetlen hűs forrásának vízét, mogyoró bokrok alatt vargányát vadásztatok és véltétek meglelni a párját, amikor a csattogó szamócát szedtétek, faltátok a vadszeder lila gyümölcsét, a vad sóska savanyú ízét éreztétek, ami szomjatok enyhítői voltak, az már nem a miénk, nem a tiétek. Az erdő törvénye pedig kimondta, amit meglelsz, megízlelsz az a tiéd...

Mikor hatalmas hó esett, a hófúvást felfogta, mögötte hóalagutat, várat építhettünk. Nehéz felidézni és feledni azt a boldogságot, amit akkor éreztünk, öt fiú, ki ellenünk, ki velünk, de mindig együtt. Pirosra fagyott orrunk, lábunk, de örökké mosolygott szemünk.

Aztán az idő múlásával, a régi szép fonott kerítésünk megöregedett, új kerítés szükségeltetett. Fájó szívvel, tele emlékekkel bontottuk, és raktuk halomba. Sercegett a sparhelt tűzében, még egyszer meleggel ölelve testünket. Néhány száraznak tűnő ágon, könnycsepp jelent meg, talán az utóbbi, még ki nem száradt vessző izzadt savanyú testnedve lehetett…

 

Gyermekkorom világa. Álmok...

 … Mikor gyermekeim, unokáim kérték, akarták mesélj álmaidról, sokáig nem tudtam. Aztán volt mikor megnyíltam, és csak meséltem, mindenről, ami éppen az eszembe jutott. A vak tyúktól a griff madárig. Papa az igazi álmaidról mesélj, hiszen fantáziálni már mi is tudunk.

Talán az első, még emlékezetes álmom abból az időből származik, amikor kis gyermekként a dédi pincéje mellett, elszenderedtem. Még éreztem a frissen kaszált fű illatát, a széna számomra pihe-puha takaró volt. Álmomban a törökkel harcoltunk. Balaton felvidéki vitézként, volt fa kardom, apám faragta és voltak testvéreim, akik mellettem harcoltak. Valahogy földre kerültem, éreztem amint a török szablya arcomhoz közeledik, lassan arcomba vág.  Talán először éreztem a halál közeledtét. Remegtem, izzadság borította testem és felébredtem. Bátyám fölém hajolt széles mosollyal, és fűszállal cirógatott, te álomszuszék, elaludtál? Könnyes szemmel öleltem, megmentettél, tudom legyőzted a törököt. Ő mit sem értett álmaimból, de boldog voltam, hogy újra élek, élhetek.

Sokszor álmodtam apámról, aki a bánya mélyén értünk dolgozott. Nemegyszer láttam, amint a leomlott törmelék alól kibújik, arcát elborította a szénpor, kezével előre nyúlt és bennünket érintett, hajnalban hazatért és újra boldogan ölelt bennünket, mit sem tudva álmaimról.

Anyám, gondoltam biztonságban él, vagyunk mi, kik örök gondot jelentünk, de örömöt boldogságot is adunk, aggodalommal, csínytevésünkkel. Mindenben segítettünk, jó neveltetésünk megkövetelte. Segítettem főzni vasalni, felmosni, pelenkázni, ha kellet varrni. Próbáltunk élni, ellátni a kis gazdaságunk, amíg apu a bányában dolgozott. Csalánt gyűjtöttünk, répát szecskáztunk és tette mindenki a maga dolgát. Mint egy óramű, ketyegett életünk vittük, hajtottuk az időt előre, vagy csak hagytuk, hogy menjen, hiszen benne voltunk. Apu nélkül és mégis vele, hiszen, ha nem is volt velünk gondolatban mindig egyek voltunk. Nem tudom éreztem-e valaha hiányt, azt hiszem soha. Volt egyfajta burok, amiben éltünk, ha apu hazatért nem volt fáradság, éreztük egymást testben és lélekben.

Egyszer mikor anyu eldöntötte, véget kell vetni a disznók hitvány garázdálkodásának, mert ha egy tyúk berepült a kannibalizmus uralkodott. Próbáltuk a petróleumba áztatott csirke tetemet, de nem hatott. Elszánt voltam. Furkós bottal a disznóól tetejére másztam és vártam, hogy jöjjön a gonosz. Azt nem mondta senki, hogy anyu közben bebújt az ólba. Egy jó nagyot a fejére, aztán tudja hova tartozik. De anyu bujt ki először és én ütöttem jó nagyot. Elterült a lágy ürülékben, mozdulatlanul. Iszony, amit érezhettem, szeretett anyám én öltem meg. Kihúztuk és egyszer csak újra mosolygott. A bánattól elmenekültem volna, de azt mondta, nem a te hibád. "Amíg létem szükségét érzem, nem tudtok megválni tőlem!" Azóta sem tudom feldolgozni, bár úgy érzem megbocsátott.

A szerelem íze hamar megérintett, gyakran álmodtam. A kertek végében a végtelen mező, ahol dobáltuk a piros tojást, hemperegtünk a magas fűben, dagonyáztunk a sárban, sokszor csak az eget bámultuk néma együttlétben a természettel. 

Álmomban megjelent valaki távol, láttam fehér ruháját, hosszú szőke fürtjeit, amint a széllel játszadozik. Apró léptekkel szökdelt, mindkét kezét felém nyújtotta. Tűzött a nap, minden fényben ragyogott. Láttam mosolyát, arca halvány volt, számomra talán ismeretlen. Próbáltam mozdulni, akartam ölelni, de lábam elsüllyedt a mocsárban. Aztán sejtelmes huncut mosolyával egyre távolodott. Mondhattam volna bármit, de tudtam, hangom nem hatol át a mindenségen.

Mikor unokámmal erre jártam, lassítottam, és csak néztem a tájat, ittam a múltat, benőtte az áthatolhatatlan dzsumbuj, de a kis sziget, ami akkor is ott volt, a kiszáradt fűzfa ágaival, mocsarával uralta a tájat és szólni nem tudtam. 

Unokám ébresztett a réveteg múltamból. Papa, ha fáj, most ne mesélj róla! …