Pálinka a gonosz barátom!

Tudom, ha lehet, csak azt iszod, amit te készítettél. Mindenféle gyümölcs, ami a kertedben terem, eper, málna, szeder, meggy, szilva, dió, körte, alma, füge, szőlő, jaj, hadd ne soroljam.

Nem mindegyik füllik a fogadhoz, de ne, hogy már veszendőbe menjen.

Gondosan előkészíted, naponta kevergeted, csak annyi cukor amennyi kell. Aztán ha átfordult, jöhet a főzés. Nem akárhogyan, szűrőbetétek, csak max. 40 fokra. Gyűlik az elő párlat, jöhet a tisztázás.  Kis főzőedényed patyolat tiszta, újabb szűrés. Kb. 60-70 fokos, többet nem engedsz át a rendszeren. Hűtés, jaj úgy utálom, mikor alig találod el a 20-22 fokot.

Újabb szűrés, a bukém megmarad és megszabadítasz a káros kozmaolaj maradványoktól. Ragyogok, noha Szentkirályival állítottad be az ideális textúrámat, de akkor is én vagyok várom a pihentető kibontakozásom. Altatsz, mint egy gyermeket, noha dolgozik bennem a vágy, hogy kiszabaduljak, de bennem érik a tisztaság, hogy jobb legyek. Én a te szülötted vagyok, a magam tiszta szűzi valóságában. Nem becézgetsz, csak elfogadsz. Nem versengek sör, bor egyéb…

Azt mondják káros vagyok. Reggel, mikor megébredsz, én kopogtatok az ablakodon. Kávé, tea, hideg víz. A reggeli nem ízlik. Bár az öregek azt mondták ilyen az élet. Ők dolgoztak, kapáltak, a reggelire nem is gondoltak, csak a jó hideg páleszra.

Néha elzavarsz, máskor beengedsz, egy korty és tudom már nem mész sehova. Na még egy kicsi, meg még egyszer. Aztán nincs tovább.

Bedugózva várok, hisz még nincs vége a napnak. Késő délután ácsingózok feléd, mert nem jó a gyomrod. Újra levegőt kapok, csak keveset kóstolsz, és máris jobb minden. Nyugovóra térek, bár árgus szemmel figyellek, mikor segíthetek.

Hát gonosz vagyok én? Azt mondják a COVID utál engem. Én is utálom, ha tehetem, megfojtom egy kanálban, vagy kupicában.  

Valójában indulatokat gerjesztek, nyugalom, feszültség, nemi vágy, agresszió, hát ki vagyok én, hogy mindent rám lehet fogni? Te tudod mire vagyok képes, élj velem, vagy nélkülem.

Bár őseim azt mondták, tartsd meg a méltóságod. A neved Pálinka, olyan tiszta lelkületű. Mikor valaki megkóstol, bőrén a szőrszál feláll, csak úgy tiszteletből. Szájpadlásán szétáradsz, mint a friss harmat, gyomrában rendet parancsolsz.

Belegondolok, ha mindenki csak annyira szeretne, amennyire szüksége van rám, boldogabb lehetnék, hiszen én csak gyümölcsök utolsó értéke vagyok…

 

Szia Papa, szia Mama!

Szia Papa! 

Bár kicsi vagyok, de érzem már a levegő súlyát. 

Ma nehéz nap van, a mamát nem tudod feledni. 

Tudom öreg vagy és meg fogsz halni, mint a mama. De kérlek, még ne!

Nekem indián sátrat építettetek a mamával, nyilat készítettél, sokat játszottunk, ha a mamának nem is tetszett.  Én kevertem a majonézt, palacsintát sütöttünk. Faragtunk, üveget festettünk.

Azt ígérted, Annának babaházat építünk, a főző konyhája meg van, hiszen nekem már elkészítetted.

A mama azt ígérte Annának fodros szoknyát varr, a sérült babákat megjavítja, a macik leszakadt lábát visszavarrja, papa ezt Te is meg tudod csinálni? Tudod a mama fogja a kezed. 

Igen, kicsim megoldjuk, hiszen a mama fogja a kezem.

Nekem mindent megjavítottál, mindig volt pillanat ragasztó, a lehetetlent is megoldottad.

A homokozót újra töltjük, segítek Annának piramist építeni, ahogy veled tettük.

Tudod, imádtam a komposztot túrni, gilinyókat gyűjtöttünk, ezer csimaszt szedtünk és kitettük a madaraknak.

Papa nekem annyi mindent megtanítottál, Annának is megtanítod?

A játékban nem az volt a fontos, hogy ki nyer, bár mindig nyerni szerettem volna, de mondtad együtt voltunk és csak játszottunk. 

Mikor együtt pecáztunk, a mama csesztetett, figyelj az unokádra. Odafigyeltél, segítettél dobni, ha ne sikerült, újra dobtunk.

A meséidet nem szerettem, mindig fejből meséltél, érdekesek voltak, de az én világom más volt.

Ma, ha apa mesél, könyvből, már elfogadom.

A mama álomba simogatott, olyan puha és meleg volt a keze.  Énekelt a kedves hangján, éreztem a leheletét, és csak azt akartam, ne legyen vége. Annát már nem simogathatja, de elmesélem Neki, hogy milyen jó volt. 

Azt hittem a világ csodálatos, mindig és mindenki belefér. Apa, anya, papa, mama, maci cica, Zsepi, Anna és bárki...

Mikor a piramisokról, múmiákról meséltél, nagyon érdekes volt. Elképzeltem, hogy együtt elmegyünk és felfedezzük a rég múlt titkait. Sétáink, barangolásainkkor izgalmas történeteket meséltél, a fantáziám beindult, de óva intettél, bár szemem ragyogott, csak óvatosan, ez a múlt, a mában élünk.

Nem mindig értettem, de ahogy nyílik szemem, tárul a világ, sok mindent másként kell látnom.

Papa nagyon szeretlek, és szeretem a mama emlékét.

Velem mindig türelmesek voltatok. Ha a csínytevésem miatt felemelted a hangod, a mama magához húzott, könnyeimet törölte és mondta, a papa nem akar bántani, csak szeretetből teszi. Sokáig nem értettem, ha szeretetből teszi, miért bánt?

Mikor Nálad voltam és próbáltunk délután együtt aludni, én színleltem az alvást, amikor hallottam egyenletes szuszogásod, kimentem és néztem a meséimet.

Éjszaka más volt, én hamar elaludtam, hallhattuk egymás horkolását, és megnyugodtunk, tudom sokszor betakartál és lested álmomat.

Akkor még nem tudtam mi a szeretet, csak éreztem. A mama ölelése, a papa szigora, jólesett.

Utálom az ölelgetést, a puszit ki nem állhatom, ha köszönni kell, majd én eldöntöm…

Mégis, ha a papával találkozom, boldogan, hosszan ölelem, bár a mamával is tehetném, és csak annyit mondok, szia papa, szia mama!...

Anya nem tudhattad, milyen lesz a végzet…

 

Csak szerényen, ahogy kérted… Ezer könny, és ezer bánat.

Ez csak egy pillanat  a múltból, ahol még önzetlenül boldog voltál, azt sem tudtad, hogy lesz-e élet, lesz-e végzet, akkori barátaiddal, velem...

Közeleg az idő, a mindenszentek „ünnepe”, emlékezés az elveszítettekre. 

Felfogom, hogy nem vagy, de nem tudom elfogadni, hogy miért nem. 

Nehéz idő, lelkemnek óriási teher.

Még csak, ...már 11 hónapja, hogy elveszítettelek. 

Nekem furcsa ünnep, gyászos emlékezés.

A krizantém az elmúlás az emlékezés csodálatos virága nyílik kertemben.   

Mondtad, apa nekem is hozol, ha már nem leszek?

Hozzád kimegyek, egy szál virágot viszek sírodra és gyertyát gyújtok. Tudom megérted.

A többi nekem és Neked nyílik a kertemben, amíg a fagy el nem viszi. 

Tudod, a természet minden virága a Tiéd, ha hervad, ha ragyog, ha szirmait hullatja, ha már téli pihenőre hajtja fejét, várva a megújulást, újjá születést, ott leszünk, és tovább élünk! 

 

 

 

A természet őszbe borult, ami nyáron szép volt, már csak a múltat idézi, a maga valóságában, szépségében, élvezd, ahogy én is teszem. 

Kis koszorúkat készítettünk, gondosan, szeretettel a dédiknek, szüleinknek, szeretteinknek. 

Könnyek közt emlékeztünk. 

Nagyon jól tudtuk, hiába bíztunk a jövőben, ezentúl már egyedül leszek, aki emlékezhet Rád, akárkire.

Tudnék most is koszorúkat készíteni, hiszen együtt csináltuk. De nem vagyok rá képes, nincs, aki megkösse, a virágokat rendezze és gyönyörködjön benne.

Ezen a napon számomra megszűnik a külvilág, csak Te, a valós és volt szeretteim számítanak, akikre emlékezni tudok. 

Gyertyát gyújtok az ablakomban. Észlelem illatát, pislákoló fényét és emlékezek, mindenre, és mindenkire...

Még nem tudom eljutok-e a „távoli” szeretteinkhez, de most, nem is fontos.

Emlékezni szívből lehet, kell, távolságtól függetlenül...

Sírhatok a sírnál, mások „örömére” és sírhatok otthon magányomban, a kis „kuckómban”, ahol talán érezhetem gyengéd érintésed, ahogy könnyeim ujjaddal törlöd, mert még mindig velem vagy, ahogy ígérted, mindörökké...

Az emlékezés, a pótolhatatlan hiány érzése, mindig és mindenütt ott lesz velem…