Tudom a kézi munkát, a több
órás, éjszakákat igénybe vevő nehéz alkotást „megfizetni” nehéz döntés, nem
láthatod mögötte az alkotás örömét, a lemondást, csak Neked, talán szeretni
fogod, talán érzékeled a hosszú pillanatok érzését.
Mikor ezeket készítettem, a
szívem tele volt szépséggel, soha el nem múló szeretettel, a múltból, megszerzett
tudásommal, ismeretemmel és az elmúlással, ami egyre közelebb volt. Már nem a mának, a jövőnek álmodtam és
faragtam, mert bennem a fa élete újra éledt, az erezete, az illata, a formája
valami újra emlékeztetett.
Titkolt érzésem, vágyam volt,
ha gyermekeim, unokáim kezükbe veszik a papa be nem fejezett munkáit, érzik a
rezgést, amit akkor éreztem, mikor az élettelennek tűnő fadarabot a kezembe
vettem, és késztetést éreznek befejezni, ahogy én gondoltam.
Én már csak felülről figyelem,
és szívem szorul, ha érzem a fa égett illatát, és boldogság tölt el, ha valami
befejezésre kerül, csak úgy, ahogy majdnem elképzeltem.
Akkor még nem tudhattam, hogy
utódaimnak, talán gondot jelent. Mit tehetnek vele, elégetik, vagy megőrzik
maguknak, az utókornak?
A mai modern világban nem
odaillő, porfogó alkotások, a sutba valók, vagy tán mégsem?
Nem tudhattam kié lesz, szeretett
családomé, idegeneké?
Szeretném, ha az érzés egyszerűen átmenne, mint a
művészetben, legyen vers, legyen festmény, fába faragott hitvallás, csak egyszerűen
megérint...
Aki ezt nem érzékeli, azt nem
érdemli!...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése