Ma találkoztam egy ismerőssel. Rajtam már nem volt maszk, így megismert. Beszélgettünk hosszasan, felidéztünk emlékeket, betegség, halál, értelmes élet, hogyan tovább...
Aztán mikor elment rám tört a múlt a valóság.
Fiatalok voltunk, KISZ kirándulás. Ő, mint falusi kislány, én már kollégista a nagy Budapesten.
Hozzájuk „csapódtam”, falusi srác, fiatal „szépség”, vár, Halászbástya, kollégium a várban.
Ittunk, iszogattunk, és valami sejtelmes érzés. Koedukált mosdó, félmeztelen lányok rohangáltak, illuminált állapot.
Kiült az ablakba, talán a mélység vonzotta. Alattunk űr, számára a szokatlan világ, mindenütt fény, ragyogás. Szorosan fogtam a kezét. Próbáltam megölelni, hagyta, hogy megérintsem gyönyörű mellét, és megcsókoltam.
Aztán ennyi. Hosszú évekig nem találkoztunk, nem tudtam mi van Vele, de nem is volt lényeges.
Amikor hosszú évek után ismét találkoztunk, kerestem tekintetét, de soha nem láttam mosolyában, hogy Ő is emlékezne a pillanatra.
Férjét két éve elvesztette. Jól ismertem. Ha beszéltünk a megrendítő gyász volt a hangjában. Voltak problémáik, nem volt rózsás a kapcsolatuk. Ma azt mondta, máig nehéz feldolgozni, csak a jóra emlékszik, bár mindig irigyelte a mi szép életünket, az összetartozást, szeretetünk.
Gyönyörű unokája másfél éves kislány, értelme az életének! Néha Ő is sétál egyedül, bolyong, talán céltalan…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése