Felkavart a leveled. Próbáltam napokig nem reagálni. Felvetett kérdéseid, igényed abszolút napi problémák, mégis azt mondom, sok-sok év újraéledő gondjai
Mi 1992-ben költöztünk Pusztára a felszabadult életöröm reményében. Nekem a kert, a feltétlen szabadságvágy sokat jelentett. A Március 15 úti házból kiköltözni a „pusztára” reményem volt. Nem számított, hogy nejem polgári családból származott, kertet műveltünk, alkalmazkodott, boldogok voltunk.
Gyermekeimet lehangolta ez a döntés, szakítás a barátaikkal, új barátok, beilleszkedés az újba. Nem volt kulturális, fiatalokat vonzó központ. Volt a gazdaság udvara, igazi bújócskázó hely. Ha nem akarták a kocsmában tölteni estéiket, a Csabi garázsában berendezett saját fejlesztésű „kondi teremben” tölthették alkohol mentes idejüket. Hálával tartozom Neki, mert megpróbált valamit, ellenszolgáltatás nélkül, ami bizalmunkat élvezte.
Sokan azt mondják a kollégiumi évek életformálók. Nekünk a pusztai évek voltak hasonlók, ahol gyermekeink megőrizték „méltóságukat”, mégis merítettek a szűk lehetőségek ellenére, a boldogabb fiatalságból.
Mintakertem volt, csirkék, nyulak, mintagazdaság jó szomszédok. Tudtuk itt a felsál, a jellegzetes „Felsál szaggal”, visítással.
Sajnos akkor sem volt rózsás a helyzet. Volt egy kisboltunk, kiszolgált bennünket. Játszótérnek nem nevezhető a múlt századból való, vas elemek, abszolút veszélyesek. Voltak „huncutok”, nem volt tanácsos barátkozni Velük. Ennek ellenére tiszteletet éreztem, az emberek elfogadtak. Nem kellett zárni a portámat, sok-sok szem figyelt, hogy ne történjen baj.
Egyik alkalommal üzleti úton voltam, mire hazaértem, 2 m3 termőföld várt a kapuban és öt-tíz fiatal talicskákkal, lapátokkal, hogy segítsenek. Nagyon meghatódtam, szinte ismeretlenül segíteni akartak. Soha nem derült ki, hogy ki szervezte, néhány pohár bor, jó szavak, „bármikor számíthatsz ránk”.
Mikor megsüllyedtem a kertemben és nem tudtam a mikrobusszal kiállni, egy „füttyentés” és több fiatal segített, nem érdekelte Őket, hogy beborította a sár, csak mosolyogtak és örültek, hogy segíthettek.
Egy több mázsás kályhát adtam el, megmozdítani nem tudtam, pár percen belül markos legények könnyedén felrakták a teherautóra, egy doboz sör, és mosoly, bármikor!
Nem tudom és nem is akarom feledni ezeket az élményeket, erőm teljében voltam, mégis, ha segítség kellett, mindig volt valaki, akire számíthattam. Ezt a városban nem tapasztaltam, nevezzük önzetlen szeretetnek, összetartozásnak, segítő szándéknak. Sokukról tudtam, hogy a börtönt megjárt fiatalok, mégis megbíztam Bennük, mert ha megtévedt is, de jó emberek voltak.
Nem volt biciklis út, gyermekeink sokszor gyalog jöttek haza a városból, mert nem akartak engem „riasztani”, hogy kocsival menjek értük.
A pusztai behajtó abszolút veszélyes volt. Egyszer engem is „elcsaptak”, a véletlenen múlt, hogy túléljem.
Aztán sok minden megváltozott. Jöttek a választások, ígéretek.
Új „ÚNIÓS üzem”, megette a kisboltot. Felsál bolt friss hússal, kiegészítő termékekkel.
A gyerekek ki nőttek a játszótérből, már a közlekedés jelentett gondot. Évek alatt azt is megoldották, több-kevesebb problémával. Ma már lámpás kereszteződést is kaptunk, biciklis utat.
Viszont elvették a boltunkat a postai szolgáltatást. Nem baj, Veszprém fejlődik, élhetőbb virágos várost akarunk, ha a gyereket játszótérre akarod vinni, közel a város. Az, hogy a Puszta élhetőbb világot akar, majd a választások előtt, talán újra fontos lehet. Újabb ígérgetések.
Sajnos sokunknak elmúlt a lendületes fiatalságunk, sokan elmentek közülünk, akik szerettek volna tenni a jobb jövőért, már be kell élni azzal örüljünk, amit kapunk, feltételek nélkül, boldogan.
A szélmalom harc, a sok "donkihóte" egyszer talán meghallgatásra kerül...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése