Álom, illúzió, valóság?...

Apa, Anya repülök!!!

Volt már dezsavű érzésed? Amikor megesküdtél jártál már itt, érezted az illatot, hallottad a hangokat. Elgondolkodtál, érzéki csalódás, csupán álom? Azt mondják az álmok nem hazudnak. Vajon álmodhatunk meg nem történt dolgokról, számunkra ismeretlen helyekről? Álmodni valóban csak arról lehet, ami egyszer már megtörtént? Létezik a központi tudat?  

Visszatérő álmaimban sokszor utaztam. Autóval, kerékpárral, gyalog. Mindig beteljesületlen álmok, félelem, rettegés, soha nem érek a célba. Másnap folytatódik és nincs vége. Repülőre soha nem szálltam, egyfajta fóbia.

Álmaimban készültem repülőre szállni. Filmekből érzékeltem az élményt, de álomban sem a valóságban  nem jutottam el idáig. Volt mikor sorban álltunk, valami beléptetéshez. Szorongás, hol az útlevelem, hol vannak a csomagjaim. Már sorra kerültem volna, mikor valaki eltérített. Nem tudom miért, elmentünk valahova, gondolatban lekéstük a gépet. 

Valahogy Svájcban voltunk, de vissza kellet térnem. Várakozás a reptéren, ismeretlen emberek, ismeretlen táj, beszélni nem tudtam, csak szorongtam. 

Ilyenkor jól jött egy külső hanghatás. Felébredtem, leizzadtam, fáradtnak éreztem magam. Tudatosan elhessegettem gondolataim, megpróbáltam visszaaludni. 

A tudatalattim jelezte, újra benne vagyok az utazásban.

Álmomban mégis sokszor repültem. Kitártam karjaim és képes voltam felemelkedni. Szárnyaltam a magasban, de soha nem jutottam a templom tornya fölé. Önelégült, büszke voltam, a magasból láttam, amit csak akartam. Néhány karcsapás és nem volt távolság. Aztán idővel elfáradtam, akartam bizonyítani képességem, de már nehezemre esett. Már nem „repülök”, nem látok az emberek gondolatvilágába.  

Azt mondják, drog hatására lehet ilyen képesség. Nem tudom mi az, és soha nem is akarom megtudni. 

Akkor mi volt, ami ezt az álombeli képességet adta? 

Szerettem volna anyával együtt szárnyalni, de már nem lehetett.

Azt gondoltam magamról ébren alvó vagyok. Mikor Fűzfőre jártam dolgozni, ahogy buszra szálltam, azonnal elaludtam, képes voltam a kapaszkodva állva aludni. Amint a busz bekanyarodott a gyártelepre, felébredtem. Ugyanez visszafelé. Nem kellet ébresztőóra, viszont kellett egy óra nagy kijelzővel. Este rátekintettem, tudtam mikor kellett ébrednem. Hogy hányszor néztem rá éjszaka nem tudtam, de biztonságos volt.

Mikor gyermekeim kicsik voltak, minden rezdülésükre ébren voltam. Egyfajta felelősség tudat lehetett. Anya fáradt volt elaludt, nekem jelzett a biológiai órám, szoptatás. A kicsi testet a cicire helyeztem, talán fel sem ébredt, aztán mikor Ő is elaludt, noszogattam, míg nem láttam elégedett szuszogását.

Nem egyszer tapasztaltam, mikor már mászni tudott, hallottam a halk szőnyegen csoszogó hangot. A küszöbig jutott, és békésen aludt tovább. Egy ölelés, vissza az ágyba, anya mit sem tudott az egészről.

Anya sokszor beszélt álmában. Ilyenkor felriadtam, felültem, és vártam, talán hozzám szól. Fölé hajoltam és csodáltam szépségét. A kezét az égnek emelte, és mondta a magáét. Próbáltam megfejteni, beszélt németül, kicsit angolul, de ez ismeretlen nyelv volt. Gondoltam „halandzsa”. Aztán gondoltam a reinkarnációra. Nem hittem benne, de akkor mi ez? Kezét próbáltam leszorítani, de mint egy rugó visszaugrott. 

Este, mikor elaludt, tudta nélkül beállítottam a hangkapcsolós Walkman-t. A kazetta lejárt, a felvétel üres volt. Milyen hangra kapcsolt be, és miért nem rögzítette a hangot? Ez tényleg csak a képzelet szülöttje?

Egyik alkalommal a hálószobánk ablakán megjelent egy fénykör. Egy-másfél méter átmérőjű lehetett. Felültem, gondolkodtam, abszolút csend, helikopter nem lehet, daru fénye, hiszen szemben dolgoztak, bár éjszaka nem. Szabályos kör, a széle nem remeg, koncentrált, mintha nagy fókusszal valaki világítana. Kicsit félve bújtam a takaróm alá, furcsa módon nem éreztem késztetést, hogy nejem felébresszem. Később kiderült, szomszédomat rendszeresen látogatják, ”földönkívüli lények”. Talán eltévedtek, és az élmény megmaradt számomra örök titokként.

Reggel, mikor ezeket elmeséltem, anya csak mosolygott. Apa ezt mind álmodtad.

Egyik hajnalban mocorgására ébredtem. Amikor szemem kinyitottam, feje fölül egy lángnyelvre hasonlító arany árny szállt el. Megrémültem, ilyen élményben még nem volt részem. Boldog mosoly volt arcán és csendesen aludt. Nem mertem, nem akartam szólni...

Délután a papa közölte, hajnalban a Terus néni elment. A Gitta kedvenc nagynénije, aki nagyon szerette, akire mindig számíthatott. Megkérdeztem, hogy nézett ki fiatalon. Gyönyörű hosszú szőke haja volt és mindig mosolygott.

Mi volt ez, érzéki csalódás? És miért nekem?

Apu mikor már nagyon beteg volt, meglátogattuk a kórházban. Egy doboz kivit vittünk, jobb híján. Fiam ez nagyon finom, enyhíti a szomjamat, soha nem ettem ilyet, köszönöm. 

Mikor meghalt, nem éreztem bűntudatot. Egyformán szerettük és szeretett bennünket. Mégis nekem jutott, hogy a koporsó lezárásakor azonosítsam.  A rózsa fűzért hideg kezére tekertem, ahogy anyu kérte. Arca hamuszürke, már nem az én szeretett apám volt.

Esténként megjelent, az ágyam végében. Csak állt és nem szólt, arca jelentéktelen szürke, ahogy utoljára láttam. Zokogva kérdeztem, apu miért, és egyszer megszólalt, „szeressétek és vigyázzatok anyátokra”.

Többet soha nem láttam, még felidézni is nehéz volt arcát, apu arcát, aki a mindenünk volt.

Anyuval soha nem álmodtam, pedig közelebb állt hozzám.Több élmény fűződött létéhez. Talán megbocsátott földi létében, talán elengedte bántásaim. 

Gyermekként bántalmaztam, akaratlanul. A disznók rászoktak a fiatal csirkékre. Nap mint nap megettek egyet-egyet. Petróleumba áztattunk egy tetemet, és vártuk, hogy a malacok rácuppanjanak. Én felmásztam a ól tetejére furkós bottal, várva, hogy a gyilkos malac előjöjjön. Azt nem tudtam, hogy közben anyu is bebújt a disznóólba. Ő jött ki elsőként, én óriásit sújtottam. Zokogtam, anyu ne halj meg, persze túlélte, de lelkembe örökre beégett.

Mindez álom volt, vagy valóság? Ki döntheti el? Ki mondhatja meg mi az érzéki csalódás, mi a fantázia, mi az álom, és mi a szeretetből fakadó vágyakozás?…