Ma paprikás krumplit főztem, igaz nem kondérban, csak úgy magamban lábosban.
Feljött sok-sok emlék.
Emlékeztek, a puszta templom romjainál, a szentély fő oltára helyén raktunk tüzet, ágasfából emelt tűzrakót, kis kondérral.
Nem tudtuk ki a főszakács, mindenki beleadta tudását, szeretetét, ízvilágát. Akinek nem jutott hely a kondér körül, rőzsét gyűjtött, a romokat mászta. Önfeledt boldogság, egy Mókus őrsi órán, ami a fiatalságunkról szólt.
Csodáltuk a hegyet, itt valamikor valakik imádkoztak, az istenükhöz, mi főztünk az „istenek segítségével”.
Mondták, a török is uralta a szent helyet, talán ők rombolták le. A domboldalon török temető, őseik hagyatéka. Soha nem tudtuk hol, de próbáltunk ásni ereklyék reményében, sikertelenül.
Első kosárlás, második, a bátrabbak onnan indították szánkóikat. Sokan itt őrizték, legeltették a teheneket, csodálva a káli medence szépségét. Szerelmes perceiket köszönhették a meredek lankáknak.
Akkor kopasz hegynek titulált „ősi szenthely”, ma turisztikai látványosság, benőtt sűrű növényzettel borított domboldalak, a hegytetőre vezető sok-sok lépcső, igazolja régi múltját.
A hegy szíve dobban, ha mi, mint felnőtt gyerekek, gyermekeinkkel, unokáinkkal újra másszuk, újra felfedezzük a változást, és felidézzük a régmúltat.
Nem volt bokor, rókalyuk, rejtett sziklaszirt, amit nem ismertünk. Ma már a természet visszavette, amit nekünk kincsként adott, és együtt dobban szívünk újra, mert a természet halhatatlan…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése