Szia Papa, szia Mama!

Szia Papa! 

Bár kicsi vagyok, de érzem már a levegő súlyát. 

Ma nehéz nap van, a mamát nem tudod feledni. 

Tudom öreg vagy és meg fogsz halni, mint a mama. De kérlek, még ne!

Nekem indián sátrat építettetek a mamával, nyilat készítettél, sokat játszottunk, ha a mamának nem is tetszett.  Én kevertem a majonézt, palacsintát sütöttünk. Faragtunk, üveget festettünk.

Azt ígérted, Annának babaházat építünk, a főző konyhája meg van, hiszen nekem már elkészítetted.

A mama azt ígérte Annának fodros szoknyát varr, a sérült babákat megjavítja, a macik leszakadt lábát visszavarrja, papa ezt Te is meg tudod csinálni? Tudod a mama fogja a kezed. 

Igen, kicsim megoldjuk, hiszen a mama fogja a kezem.

Nekem mindent megjavítottál, mindig volt pillanat ragasztó, a lehetetlent is megoldottad.

A homokozót újra töltjük, segítek Annának piramist építeni, ahogy veled tettük.

Tudod, imádtam a komposztot túrni, gilinyókat gyűjtöttünk, ezer csimaszt szedtünk és kitettük a madaraknak.

Papa nekem annyi mindent megtanítottál, Annának is megtanítod?

A játékban nem az volt a fontos, hogy ki nyer, bár mindig nyerni szerettem volna, de mondtad együtt voltunk és csak játszottunk. 

Mikor együtt pecáztunk, a mama csesztetett, figyelj az unokádra. Odafigyeltél, segítettél dobni, ha ne sikerült, újra dobtunk.

A meséidet nem szerettem, mindig fejből meséltél, érdekesek voltak, de az én világom más volt.

Ma, ha apa mesél, könyvből, már elfogadom.

A mama álomba simogatott, olyan puha és meleg volt a keze.  Énekelt a kedves hangján, éreztem a leheletét, és csak azt akartam, ne legyen vége. Annát már nem simogathatja, de elmesélem Neki, hogy milyen jó volt. 

Azt hittem a világ csodálatos, mindig és mindenki belefér. Apa, anya, papa, mama, maci cica, Zsepi, Anna és bárki...

Mikor a piramisokról, múmiákról meséltél, nagyon érdekes volt. Elképzeltem, hogy együtt elmegyünk és felfedezzük a rég múlt titkait. Sétáink, barangolásainkkor izgalmas történeteket meséltél, a fantáziám beindult, de óva intettél, bár szemem ragyogott, csak óvatosan, ez a múlt, a mában élünk.

Nem mindig értettem, de ahogy nyílik szemem, tárul a világ, sok mindent másként kell látnom.

Papa nagyon szeretlek, és szeretem a mama emlékét.

Velem mindig türelmesek voltatok. Ha a csínytevésem miatt felemelted a hangod, a mama magához húzott, könnyeimet törölte és mondta, a papa nem akar bántani, csak szeretetből teszi. Sokáig nem értettem, ha szeretetből teszi, miért bánt?

Mikor Nálad voltam és próbáltunk délután együtt aludni, én színleltem az alvást, amikor hallottam egyenletes szuszogásod, kimentem és néztem a meséimet.

Éjszaka más volt, én hamar elaludtam, hallhattuk egymás horkolását, és megnyugodtunk, tudom sokszor betakartál és lested álmomat.

Akkor még nem tudtam mi a szeretet, csak éreztem. A mama ölelése, a papa szigora, jólesett.

Utálom az ölelgetést, a puszit ki nem állhatom, ha köszönni kell, majd én eldöntöm…

Mégis, ha a papával találkozom, boldogan, hosszan ölelem, bár a mamával is tehetném, és csak annyit mondok, szia papa, szia mama!...