Tízezer lépés, tízezer szív dobbanás...

 

Nap mint nap próbálkozom. Hol több, hol kevesebb sikerrel. Hol az erdő, hol a bicikli út, távol a város forgatagától. Van időm gondolkodni a múltról, a máról, a jövőről, akármiről, egyedül.

A késő őszi nap sugarában milyen hosszú az árnyékom, és milyen hosszúnak tűnik az út. 

 Balról-jobbról a gondosan ápolt termőföld. 

Vissza tekintve, a tűző nap, csak úgy lemenőben.

 Az út kanyarodott, számomra az ismeretlenbe.

Jaj, a végét sem látom!

Ni csak egy kincs, ami nincs. A bokrok sűrűjében, elfelejtett, szemet gyönyörködtető valami. Vajon mikor és milyen célt szolgált? Hogyan kerülhetett a veszendőbe? 

Újabb vissza tekintés, Úristen honnan jöttem, vissza is kell mennem.

Aztán csak mentem előre, egyik lábam a másik után. Nekem ez kihívás, felfedezni valamit, ami itt van a közelben, mégsem láthattam.

 Új cégek, új utak, mindez a főútról nem látható. 

Murvás út a sűrűbe, Veszprém felé, talán a bicikli út folytatása?

A nap már lebukott a hegyek mögött. Kutyát futtató kitartó emberek, köröket futó lányok a városból és én a sétáló a pusztáról.

Láttam a fényt, a már homályos út végén.

Sipi barátom láthatja a Marcalt, a vad vízi világot, én a pusztát, a természet másik arcát. A még zöldellő természetet, csipkebokrokat, kóstoltam a kökény fanyar ízét, és szívtam a friss levegőt, közben léptem és léptem…

A Balaton oly távol van,  mégis milyen közel. 

Imádtam a vad hullámokat, a sima víztükröt a felkelő nap arany, a felkelő hold ezüst fényében. A halak fickándozását, egy esélyt, ki győz. Már nincs kedvem egyedül, anya mindig hozzám szólt, együtt izgultunk, bosszankodtunk...