Csak szerényen, ahogy kérted… Ezer könny, és ezer bánat.
Ez csak egy pillanat a múltból, ahol még önzetlenül boldog voltál, azt sem tudtad, hogy lesz-e élet, lesz-e végzet, akkori barátaiddal, velem...
Közeleg az idő, a mindenszentek „ünnepe”, emlékezés az elveszítettekre.
Felfogom, hogy nem vagy, de nem tudom elfogadni, hogy miért nem.
Nehéz idő, lelkemnek óriási teher.
Még csak, ...már 11 hónapja, hogy elveszítettelek.
Nekem furcsa ünnep, gyászos emlékezés.
A krizantém az elmúlás az emlékezés csodálatos virága nyílik kertemben.
Mondtad, apa nekem is hozol, ha már nem leszek?
Hozzád kimegyek, egy szál virágot viszek sírodra és gyertyát gyújtok. Tudom megérted.
A többi nekem és Neked nyílik a kertemben, amíg a fagy el nem viszi.
Tudod, a természet minden virága a Tiéd, ha hervad, ha ragyog, ha szirmait hullatja, ha már téli pihenőre hajtja fejét, várva a megújulást, újjá születést, ott leszünk, és tovább élünk!
Kis koszorúkat készítettünk, gondosan, szeretettel a dédiknek, szüleinknek, szeretteinknek.
Könnyek közt emlékeztünk.
Nagyon jól tudtuk, hiába bíztunk a jövőben,
ezentúl már egyedül leszek, aki emlékezhet Rád, akárkire.
Tudnék most is koszorúkat készíteni, hiszen együtt csináltuk. De nem vagyok rá képes, nincs, aki megkösse, a virágokat rendezze és gyönyörködjön benne.
Ezen a napon számomra megszűnik a külvilág, csak Te, a valós és volt szeretteim számítanak, akikre emlékezni tudok.
Gyertyát gyújtok az ablakomban. Észlelem illatát, pislákoló fényét és emlékezek, mindenre, és mindenkire...
Még nem tudom eljutok-e a „távoli” szeretteinkhez, de most, nem is fontos.
Emlékezni szívből lehet, kell, távolságtól függetlenül...
Sírhatok a sírnál, mások „örömére”
és sírhatok otthon magányomban, a kis „kuckómban”, ahol talán érezhetem gyengéd érintésed, ahogy könnyeim ujjaddal törlöd, mert még mindig velem vagy, ahogy ígérted, mindörökké...
Az emlékezés, a pótolhatatlan hiány érzése, mindig és mindenütt ott lesz velem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése