Advent, a várakozás időszaka…

 Béke, hit, szeretet, remény, a karácsony várása, a bűnbánás időszaka.

Már nem a világbékére gondolok, hiszen tőlem független objektív valóság. A belső béke, ami az enyém. Béke a lelkemben, szívemben, béke a szűk környezetemben.

Hit nélkül nincsen élet. 

Hit, hinni valamiben, valakiben?!  Isten félő vagyok. Nem tudom valaha megtudom-e, mi a különbség hinni Istenben, vagy félni haragját.

Hiszek önmagamban, hiszek embertársaimban, hiszek az érdek nélküli szeretetben. Mindig hittem abban, ha jobb leszek, általam a világ is jobb lesz. Vakon hittem a változásban, egy jobb jövőben, a hitem nem rendül, hiszen vagyok, aki eldönthetem, kitől, mikor várhatok segítséget nehéz napjaimban. A csalódás, ha a hit megrendül az én felelősségem. Miért akarnám másként, ha a hitem az enyém. Próbáltak meggyőzni, a hit Istentől való. Sokszor rimánkodtam hozzá, nem tudom miért, talán megszokásból. Nem mondhatom, hogy csalódtam benne, de az igaz hitet mégis a környezetemtől, Tőletek kaptam.

Nem érzem magam rossz embernek, mert nem abban hiszek, amit sok-sok embertársam vakon hisz, hajbókolva bálványok előtt, remélve az Isteni érintést.

Vallásos, katolikus keresztény neveltetést kaptam. Boldog voltam, hogy részesültem benne, továbbadtam gyermekeimnek, unokáimnak, hiszen csodálatosak a történések, a legendák. Csak a jóról szólnak, ami bennem marad, a hitem megélésének alapja.  

Ha mégis azt mondom, Istenem segíts! Ő nem mérlegel, ki voltam, ki vagyok, hogy gondolkodom, szeretete független életemtől. 

Az Isteni kegyelem nem részrehajló, ha létezik, segít. 

Mennyi-mennyi ellentmondás, de valami mégis működik, tudatomtól függetlenül, bármikor és bárhol.

Az Isteni, emberi szeretet végtelen. Érezni a szívemmel tudok. Ha már a szívem nem dobban, a szeretet akkor is körül lengi testem.

A remény, ami soha nem hagy el. Reményvesztettnek lenni a halál…

Számomra az advent már erről szól, a reményteli, szeretetteljes várakozásról, egy jobb békés jövőről. A beteljesedés nem egy dátumhoz kötődik, karácsony, új év. A holnapról szól, napjaimról, amiben élek, élni kényszerülök. 

Mégis szól a karácsony eljöveteléről, ahol talán a gyermekeim, unokáim ragyogó szemét láthatom, a kis Jézus születését ünnepeljük, szívemben fájdalommal, a boldogság és emlékezés könnyes örömével, amit még újra élhetek. 

Nem úgy, mint rég, talán szerényebben, hiszen hiányzik a „jobbom”. Arcom ragyog, s ha szememben könnycsepp csillan, és unokám megkérdi, papa miért sírsz, azt mondhassam, mert boldog vagyok.

Az én adventi „koszorúm” talán rendhagyó, nem a körkörös emlékeket idéző múltra épül. 

A megújulásról szól, a reményteli életemről. A halványodó múlt és az előremutató jövőről, ami kiszámíthatatlan. 

Egy fényesen  pislákoló gyertyalángsor, ami a jövőbe mutat…

Élhessen, aki életre született!...

 A virágokat nem tudom feltámasztani, ahogy Anya téged sem. De megpróbálom szeretettel újra éleszteni, és szeretni. Több orchidea elpusztult, de maradt még, akik élvezik törődésem. Új hajtások, levél, virág, bimbók örömömre. 

Az aszparágusz elpusztult, de egyik tövét megmentettem. Új hajtások jelentek meg és él! 

A vitorlavirág, ami neked ontotta szép fehér virágát, talán túlélte. Öt cserépbe ültettem szét és élnek! Ha arra gondolok, hogy komposzt, mintha megölném Őket. 

Helyem van, ahogy a törődésből sincs hiány. Mégis sokszor úgy érzem, ha nincs kivel megosztanom szépségüket, túl kell adni rajtuk, de nem a komposzt a megoldás, élő szeretetre méltó hálás lények.

Az ékszer orchideát Janettől kaptuk. Virágot hozott, elburjánzott. Bársonyos levele csodálatos. Nem volt szívem kidobni, adtam esélyt, szétültettem. Ma ezerrel nőnek, de kinek?

Fiam nőnapi virága csodálatos volt, elnyílott és azt hittem vége. Locsoltam, becézgettem és újra nyílt,  és nyílik ma is, rajtam múlik! 

A karácsonyi kaktusz, vegetált. Kint félárnyékban, félárbócra eresztve leveleit. Behoztam, már virágot hozott, hol a karácsony, vagy minden megváltozott?

A citromfám, hatalmas gyümölcsöt nevelt, de csak egyet. A többit elhullatta, de ez az egy nekem érik!

A majomkenyér palántákat, amit még együtt neveltünk meg nőttek. Heten voltak, mint a gonoszok. Mint szép testvérek, egymás mellett, félárnyékban élvezték a nyári napsütést. Levelük széle halvány pírt kapott, felületük ragyogott. Meghirdettem, többen jelentkeztek, de mondtam nem postázom. Jelentkezett egy anyuka, aki elvinne kettőt. Olyan szépek voltak, hogy nehéz volt kettőt kiválasztani. Kislányával jött, csodálta, a választékot, nem gondolkozott, hogy mennyiért adom elvitte. A kislánynak adtam grátiszban egy más fajtát. Apró levelűt, és megbeszéltük, ha óvja, „beszélget” vele, csodálatos lesz. Ragyogott a szeme, ez az Ő virága. Nem volt kétségem, jó helyre kerültek. Valaki úgy szereti, ahogy anya tette. Másnap újra jelentkezett. Egész este csodálták férjével, kis lányukkal, és elvinne újra kettőt. Boldog voltam, nem az ár számított, ahogy Neki sem. Találkozás, boldog pillanatok, úgy tűnt, mintha ezer éve ismernénk egymást.

Locsoltam, annyi vizet kaptak, amennyi szükséges. Szépek voltak, már csak hárman. Nos, mi lesz veletek szépségeim. Nem kellett sokáig várni, újra jelentkeztek. Eljöttek és elvitték az utolsó hármat. A kislány mosolygott, szűk szavú, de újra megköszönte az Ő külön ajándékát. Könnyes szemmel adtam át és tele szeretettel, anya ezt megcsináltuk!...

Nem tudom, tudom-e mit jelent, élni és élni hagyni.

Talán mégis, élni akarunk, élni akarnak a növények, állatok, mindenki, aki életre született, csak engedjük élni, azt aki élni akar!...

 

Katona voltam és magyar hazafi?...

 Bevonultam, mint minden, egészséges a haza védelmére alkalmas fiatal. A főiskola elvégzése után tudtam, az én szolgálatom más lesz, mint társaimé, talán az idő is kevesebb. Egyfajta elkötelezettséget éreztem, védeni hazám, szeretteim a magyar hont, a magam módján. Nem tudtam kitől, miért, de majd megmondják. 

Nagyon hamar tisztesi rangot kaptam. Egy törzsőrmester „jobb keze” lettem. M-Kieg törzsőrmester tiszti szolgája. Külön iroda, napi rend, akták, tiszti körlet tisztán tartása. Eltérően társaimtól, a tiszti részleg tisztán tartása más volt. Illatos, puha felmosók. Minden sarkot pók mentesítettem. Mikor a polgári alkalmazott, tisztek feleségei megjelentek, én még tüsténkedtem. Már négykézláb mostam az asztalok alját, kivillanó combjaik, kacér mosolyuk arra késztettek, tovább, még van mit rendbe rakni. Egyfajta rajongás alakult ki bennem, alig vártam a másnapot. Élvezték ácsingozó tekintetem, és én ittam illatuk, kivillanó bugyik, kebleik rejtelmes látszatát. Éhes disznó makkról álmodik…

A körlet többi része a katona társaim része volt. A tiszti folyosó már nem rám tartozott. Megjelentek vödörrel, felmosóval. Nekem már tiszthelyettesi rangom volt. Tisztelegtek, a vödör kiesett kezükből. Mosolyogtam, mutatok valami mást. Bizalmatlanul követtek „irodámba”, alázattal néztek és várták a csodát. Kik vagytok, hová süllyedtetek? Forró teát kínáltam, volt rum a páncél aljában. De ez a tea rumos, nem, ez az én teám Nektek. Huncutul mosolyogtak, és megnyíltak. Kemény kiképzést kaptak, Kalocsán, Szentesen. Fogkefével mosták a flasztert, óriási megaláztatásban éltek, a „szép fiúknak” mást is meg kellett élniük.  Tudtam, itt az a pillanat, amikor meg kell, hogy változzon lelkületük, hiszen nem erről szól a haza szolgálata. Így alakultak, láthatatlan barátságok. Örömmel jöttek a körletet takarítani, hiszen a megaláztatás helyett jó érzületet kaptak. Verseltem, talán megosztottam. Így alakulhatott ki barátságom Csaszival, Sipivel, és még sorolhatnám…

Más volt a világ a körletünkben. Főiskolások, egyetemisták, elkényeztetett ficsúrok.  Majd mi megmutatjuk, mi a Magyarok Istene. Mindig volt feladatom, eldugult WC, eldugult lefolyók. Ha önkénteseket kerestek elsőként jelentkeztem. A statisztika szerint nem fogadták el, mást jelöltek a nemes munkára. Nem mindig jött be. Tunkoltam a dugult helyeket, és örültem, ha megoldottam. Soha nem volt elég, ha ilyen jól teljesítesz, tiéd a folyosó. Hatalmas vödör, méretes „fóka”, uccu” neki. Mindez akkor, amikor a tisztek elvonultak, csak a kiképzők maradtak, a maguk parlagi, ki nem élt szadista vágyai szerint.

Mostam a folyosót rendíthetetlenül. Balról jobbra, jobbról balra. Már azt hittem vége, de nem, jött a habzó szóda. Felöntötték a folyosót, felhozták a szolgálati kerékpárom és rodeóztak a folyosón. Először mosolyogtam, de be kellet látnom, hogy ez már beteges. A lötty befolyt a falakba, a telefonhálózat átázott. Minden balra mozdulat 110V-ot jelentett. Megrázva, felocsúdva a végét vártam.

Nem voltunk egyformák. Mogyorósi barátom, kicsit molett, nehezen kezelte lelassult mozdulatait. A „hazafik” rászálltak, szégyellte, de nem tiltakozhatott. Nem tudtam tűrni, erőm teljében az egyik ficsúrt a szekrény tetejére dobtam, meghagyva akkor jöhet le, ha engedem. Létszám ellenőrzős, jelen, jelen, aztán a szekrény tetejéről, jelen…

A Szanathi barátom külön jelenség volt. Főiskolás, külön IQ-val. Nem volt képes együtt lépni a társaival. Balra át, biztos, hogy jobbra állt. Reménytelen eset. Szeretett nálam lenni, edzeni a testet és nem lelket építeni. Segítettem, nálam az irodámban volt lehetősége. Rendíthetetlenül izzadt és edzette testét háboríthatatlanul. Mindig mosolygott, vagy csak vigyorgott, de nekem azt a hatást keltette, hogy soha nincs vége, van miért. Ő volt az, aki a póznára mászva tisztelgett, mikor előjárója megjelent.

Volt egy társam, aki testét nézve túl táplált volt, de lelke hatalmas. Nevére már nem emlékszem, de belopta magát a szívembe. A föld-műszakiaknál szolgáltunk. Talicskáztunk, ha kellett. Egyik alkalommal, Ő nem egy, két talicskával dolgozott. Egyiket húzta a másikat tolta. Az előjárót látván a talicskákat megbillentette, tisztelgett és folytatta munkáját.

A három hónapos kiképzés nem csak a jóról szólt. Mint tisztes, sok ellenséget szereztem. Az irodán kívül egyszerű „kihegyezett” katona voltam. Tudtam, engem nem lehet megtörni. Vannak elveim, elvárásaim és a testem legyőzhetetlen.

Másztam kúsztam, bármire képes voltam, csak a megaláztatást nem viseltem. A cél, mint később beláttam, ez volt, elveszíteni a méltóságod, minden megaláztatást elfogadni. Sokat sírtam mikor senki nem látta, én a kemény legény, vártam a leveleket, anyámtól, szeretteimtől.

Kiképzés. Rohanás a terepen, mindenütt a fellelhetetlen bizonytalanság. Atomrobbanás balról, aztán jobbról, áss, gyalogsági ásó, kis segítség, de áss, mert az ellenség a közelben. Aztán csend, valaki a seggedbe tapos, katona lelövik fenekét. Tovább újabb rohanás, vezényszó támadás. Feküdj, áss! Akácfa töve, tele gyökerekkel, és áss, már a fegyverem is föld alá került, de csak ástam.  Katona maga elásta a túlélés esélyét! Megaláztatva elismertem.

Mikor előttem már ásott valaki „kuckót”, belefeküdtem, tele sárral, remélve a túlélést a tiszt közölte tovább, a királytüskék véresre sértették kezem, csak kúsztam. Csend és nyugalom, talán vége… Kulacsomból egy korty víz és várakozás…

Aztán parancs, az ellenség a domb mögött pihen. Rohantan a domb aljára, visszanéztem, vártam a biztatást, de csak azt hallottam, előre. Csendesen kúsztam, feljebb és feljebb, elértem a tetőt. Az „ellenség” ott volt, katonatársaim az ellenségeim.

Oldalról támadás, az ellenség eltűnt. Megnyugodva fegyvereinket gúlába raktuk, falatoztunk és vártunk. Atomvillanás, kaptunk a gázálarcért, és pánikhangulat. Újabb parancs, fel a csúcsra. Tudtam ez már nekem szól. Rohantam, kúsztam, már levegőt alig kaptam. Az ellenség támadásba lendült.

Leértem, már a könnytől takonytól nem láttam. Feküdj, a társam kirántotta gázálarcomból a dugót, amit én elfelejtettem. Tovább kúsztam, gondoltam elérem a leesett sapkám, de a tiszt belerúgott, tovább.

Ez volt a pillanat, amikor azt mondtam elég. Felugrottam és csak az Isten és társam mentették meg a túlvilágtól. Mogyorósi haverom a gyalogsági ásójával kínálta meg a felelőtlen őrmestert. A háborúnak véget ért, kicseréltük fegyvereinket az elrabolt és agyon nem ütött őrmesterünket és örök emléket hagyva a durva fantázia és a reális valóság között…

Folytatás…

Illuzió, valóság?...

Tudjátok, jobb híján nézem a sorozataim, már függővé váltam. Már nem kívánkozok a kertbe menni, nézni halaim ficánkolását, cicáim ragaszkodását. Nézem, ahogy szerelmek bontakoznak ki és könnyezem a kudarcokat, osztozom örömükben. Vajon hol a vége? Talán nem is lényeges. Az együtt boldogságban eltöltött idő a lényeg, a többi lehetőség a túlélésre, az emlékezésre. Néha szégyellem, mások boldogságán csámcsogni és élni a mában, ahol mindez már, csak álom. Visszahozni nem tudom, lelkemben ott él, és mégis meghalt. Lelkem nagyon érzékeny, érthető, egy jó szó, őszinte tekintet, könnyeket csal szemembe. Nem szégyellem…

Mikor a városban jártam, és egy elesett ember könyörgő arcát láttam nem gondoltam miért, de minden aprót a kezébe adtam, nem lestem tekintetét, nem hallottam hangját, csak könnyeztem, és sietve távoztam. Mi az mi megváltozott, miért jó, ha adhatok, miért fáj, ha adok, kivé lettem? Kit és mit látok Benne, mit lát Ő bennem? Ki mondja mikor adj, kimondja mikor fogadj egy tekintetet, egy őszinte érzést?

Azért a halaimnak kis cicáimnak mindig adok enni, becézgetem Őket, mert mindig várnak és számítanak rám.

Kisétálok a kapuig, sehol egy ember, néha egy-egy autó. Mentőautó, szkafanderes emberek, rohangálás, fél óra múlva csend és nyugalom.

Fantáziám beindul, ki az újabb kiválasztott, de információ híján, csak reménykedni tudok, hogy mindez álom…

Aztán ráébredek ez a valóság! …