... jó albérlő nincs, csak elfogadható...

…Tudjátok ez a hónap egyfajta elszakadásról szól. Nyolc éve, hogy megismertük, bíztuk és szerettük jelenét, aztán a hónap hosszú napjai. Tényleg elmegy? Igen, hiszen én is biztattam a jobb, szebb jövőért. Mégis valami fáj, ami talán megmagyarázhatatlan. Hónap közepén nagy költözés, nem mertem kimenni, utánfutó, teherautó, egy távozó múlt. 

Anya szavai jutottak eszembe, "egyszer elmennek, szeretheted, akarhatod, az Ő életük". Volt egyfajta biztonság érzetem, hogy itt vannak, érzékeltem jelenlétüket, még ha ritkán is találkoztunk. 

Eszembe jutnak a nyári esték, mindent megkérdezett és mindig kért. Boldogok voltak a kertünkben, csodálták az általunk "besegített" természeti szépségeket, kerti tavat, a pompázó tavirózsákat a ficánkoló halacskákat, részesei voltak a kert rejtett kincseinek és életünknek. Mikor sütögettek és megleptem őket a saját őszbarack lekvárral töltött palacsintámmal, hálát és köszönetet éreztem, amit százszor visszakaptam itt létük alatt. Akkor éreztem igazán az önzetlen „adok-kapok” fontosságát. 

Soha senki nem dicsérte úgy a dédelgetett virágainkat, alkotásainkat, mint Ő. Mert azt a szépséget is felismerte, ami nekünk természetes volt. És ez igaz volt a barátaira is, mert ritka az az ember, aki ki meri mondani, amit érez. Nekem ez jól esett, ki nem örülne a dicséretnek, különösen, ha igaz szívből és szeretetből jön. Élete párja, született gyermeke, ugyanúgy elfogadtak, tiszteletek és szerettek a maguk módján. 

Sokan mondják, jó albérlő nincs, csak elfogadható. Én azt mondom van, talán egyszer életemben, megértés, kölcsönös tisztelet, szeretet és sorolhatnám a közhelyeket.

És egy kicsi emberke, aki tiszta érzelmekkel született az általunk kínált világba, aki a szeretetet viszonozni tudta, a kis keze mozdulataival, ragyogó szemeivel, ölelésével, aki talán soha nem  felejt.

Talán megértitek miért írok, mások számára talán nüansznyi esetekről, élményekről. Amikor számomra az egyedüllét még feldolgozatlan, de a szép emlékek léteznek. Az amúgy is nehéz napjaimban, mikor gyermekeim és unokáim is ritkán láthatom, akkor is szigorú szabályok közt, nincs ölelés, nincs puszi. Ítélkezhettek gyengeségem miatt, vállalom.

Egyetlen hely van, ahol nem kell maszk, ahol mindent mondhatok, sírhatok, bár választ már soha nem kaphatok. Álmomban mindig ott van, mosolyog, bírál, utasít, ami mégis hiányzik a "szavak hangja", az Ő kedves hangja...

 

Múltam, egy része ami Mindszentkállához kötődik…

 

… Apám igazi mindszentkállai volt. Már gyermekként keményen dolgozott. Kőbánya, kőfejtés, szénbánya, kapálás, kaszálás, minden a kisujjában volt. És voltunk mi, odaszületett gyermekek, anyánkkal, gondokkal, kicsi-nagy lábbal, kis és nagy kamaszkorral.

Olyan sokszor eszembe jut, vajon mindenkinek lehetett ilyen gyermekkora, tud-e emlékezni, mer-e emlékezni arra, ami a múltban volt. Ugye nem csak nekem adatott az emlékezés, mert öreg vagyok, és egyedül. Az, hogy öreg vagyok egy állapot, a lelkem az univerzum része, örök és fiatal. Csak egy ablakot kellet kinyitnom, a lelkem ablakát, mögötte a tiszta valóság. 

Tudjátok milyen a való világ? Ahol mindig süt a nap, ha hó hull a mi örömünkre, nem sikoltoz madár, csak énekel. Mindenki boldog, nincs kérdés, kritika, nincs hasonlítgatás, nincs Káin és Ábel, csak a tiszta lélek. Álmodban talán láttál ilyet. Olyan tiszta és szép rendezett minden. Nincs félelem, csak mosoly nevetés, boldogság. Azt hiszed te vagy a központ, aztán rájössz, hogy nincs is központ. A tér végtelen, nincs széle, se hossza és nincsenek korlátok, szükségtelen. Mindenki tudja, hol a helye, mi a küldetése, mit kell tennie, mert létezik. Létezik egy világban, ahol teste, lelke egy hullámon rezeg, rezeg az univerzumban, velem, veled, mindenkivel. Nem kérdi miért, kiért mert tudja, hogy veled, érted, mindenkiért…

Aztán apám a Szentmihály lován hevert. Arca szürke és semmitmondó. Fölé hajoltam, fürkésztem tekintetét, a rózsa fűzért kezére tekertem, ahogy anyám kérte. Könnycseppem arcára gördült, de lepergett. Az én apám, aki mindent megtett értem értünk, most csendes és nyugodt. Vajon mondhatom, hogy szerettelek, mindig szerettelek, szerettünk. Tényleg a végtelen univerzum része vagy? Velünk rezegsz, mint megannyi élmény, tapasztalás, emlék. Akkor boldog vagyok, akkor nem kellenek szavak, újra együtt a család, papa, mama, apa, anya és az élő valóság…

Múltam, egy része ami Mindszentkállához kötődik…

 

… Talán ez volt életem első szerelme. Mikor, felnőtt fejjel megkérdik, sokan nem tudunk válaszolni. Én sem tudtam sokáig. Lady Jane egy elképzelt világ szülöttje, akivel azonosultam, gyermekként, szereplőként, és a való világ szeretettjeként.   Kicsi voltam inkább szeretettként, mint szeretőként, de ki szabhat határt az érzelemnek, ami kicsi szívedben ébred. Igen szerettem, a darabban és azon túl. Nagyon fájt, mert nem tudtam hogyan kell, lehet szeretni. Kicsiként az ösztöneidre hivatkozhatsz, senki nem mondja meg mit tegyél, mi a helyes. Fogtam a kezét, láttam szeme fényét, ami akkor a hold fényével versenyzett, érzékeltem leheletét, amint arcomra puszit adott. Ki voltam én és ki volt ő, aki tekintetével, hajfürtjeivel elvarázsolt.

Koldus és királyfi... 

Lassan lépdeltünk, szorosan fogtam a kezét. Tudtam, hosszú az út, míg hazaérünk és még hosszabb, míg visszaérek. A temető előtt elhaladva a síri csend felerősödött. Futni szerettem volna minél távolabb, de az ő lelke nyugodt volt, nem tudhatta, hogy a temető világa nappal a mi világunk, éjszaka a rejtelmes sötétség. Nem féltem, mégis a félelem egyfajta hulláma ért el. Sűrű lépteim alig tudta követni, nevetett, talán akkor először, mióta elindultunk. És én is nevettem, már felszabadultnak éreztem magam. Nem tudom volt-e csillag az égen, de én fényesnek éreztem az éjszakát. Csak két kilométer, máskor oly rövid volt, hogy futva megtettem, most mégis hosszúnak tűnt. Tudtam senkivel sem találkozhatunk, mégis bennem volt a félsz. A körtélyesi dombhoz érve eszembe jutott, hányszor keltünk hajnalban, hogy a kapálást délelőtt befejezzük és mehessünk a strandra. Még anyu szendvicsének illatát is éreztem. És éreztem a dühöt, amint a kapát földhöz vágtam, közölve én paraszt nem leszek, inkább tanulok. Talán érezte a súlyt a lelkemen, és szökdécseltünk egymás kezét el nem engedve. Derű, kacagás és az út, az idő rövidnek bizonyult. Kapujukhoz érve elengedte kezem. Mély sötét szemét kémleltem, amit azóta sem láttam. Egy puszi az arcomra, kezemben üresség, lelkemben valami hiány, és futottam hazáig…

Eszembe jutott kis unokám óvodás „barátnője”, amint nagy szemeivel rám néz és közli Erik az én férjem. Bár szomorú vagyok és haragszom rá, mert más fiukkal játszik. A szívem megtelt szeretettel, megértéssel, együttérzéssel. Tényleg ilyen korán kezdődik? Miután kérdőre vontam, lesütött szemmel közölte, Angi tényleg az Ő felesége. Akkor játssz vele többet, mert szeretné. Másnap csillogó szemmel rohant elém, boldog vagyok, mert Erikkel sokat játszottunk. Tényleg ilyen egyszerű szeretni, csak egy kis odafigyelés, és ragyog a világ…