A természet él...

 ... Látod fiam, Ők itt a természet. Nem kérdik miért, szomorú vagyok vagy boldog, kúsznak az örök fény felé. A lehetőséget én adtam, ahogy magamnak is. Gondoskodom, vagyok nekik, hogy egyszer Ők legyenek értem. Ha érzékelhetem zamatos gyümölcsét, elégedett lehetek, mert Ők az én gyermekeim… 

Nőnek, mint anyaméhben a gyermekek, aztán megszületnek és tesznek a jövőért. Ha hervadnak locsolom, szerető gondossággal, becézgetem. Megvédem minden rossztól, aztán ha elmúlt életük, visszaküldöm a komposztba, az örök körforgásba… Rövid az életük, de képesek megújulni, újra önös életemnek lenni, zokszó nélkül.

Szeretteim képesek vagytok újra élni, akár egy növényben is, engem szolgálni, hogy én is gondoskodhassak rólatok, örökké?

A természet él, tőlünk függetlenül, a „láthatatlan mező” mindannyiunké, benne vagyunk és létezünk időktől időkké…

Tudjátok mi az egyetlen kapocs, az önzetlen szeretet… Fogva egymás kezét, el nem engedve míg az idő el nem választ, hogy a végtelen mezőben újra egyesüljünk…