Szavak hangja • Tasner Imre írásai: Múltam, egy része ami Mindszentkállához kötődik…

… Főiskolás voltam, Kecskeméten távol otthonomtól, szeretteimtől. Más volt minden, nem láthattam a hegyeket, a völgyben huncutkodó gyerekeket kis testvéreimet. Fogam alatt a sercegő homok, szívemben a vágy, hogy újra hegyeket láthassak. Sokan nem értették, kikerekeztünk tíz kilométert. Sűrű bokros, test magasságú növények. Nekem pusztaság, nekik a végtelen világ. Felkapaszkodtunk a „halom” tetejére. Ez a mi hegyünk! Csalódottan néztem körül, mindenütt a sivár pusztaság. Vajon Petőfi mit szerethetett e kietlen tájban? Próbáltam azonosulni velük, próbáltam látni mindent az ő szemükkel. Gémes kutak, madarak a távolban, vajon láthatok-e délibábot?

Próbáltam a jövőbe látni...

Szememben könny csillant, vágytam a Bakonyt látni az én világomat. A falumat, ahol nevelkedtem, az apró zsupp tetős házakat, a mókus fészkeket a fák tetején, a rókalyukakat a hegy oldalában a nevető arcokat a kőtenger rejtett „barlangjaiban”. A kepéket, a baglyakat, a magasba ívelő kazalokat, az élet ízét, a verejtékünk savanyú szagát, kibontakozó szerelmünk édes illatát. Az idős embereket, tele bölcsességgel, „boszi” tekintetükkel, szerető szívükkel. A félelem a sértettség a megértés. Láttam a táblát „Mindszentkálla”. Szívem százszor, ezerszer dobban, dobban a végtelenségig, mert ez az én világom…

Gondolatban felmásztam a templom tornyába és onnan néztem szerte szét…

Téged meglátni

A város templomának tornyából messze láttam

Láttam, amint apró emberek haladnak sietős léptekkel

Autók, mint a bogarak, ha esőtől félnek, nyüzsögnek

S a légben, velem egy magasságban

Madarak szállnak, vidáman szárnyalnak.

A távolt hiába bámultam, hozzád nem láthattam

Nem láthattam, hogyan futkos hátadon a szellő

Elbújva testednek rejtett útjain, borzongva, hogy kacag

Bőröd minden ajka, magába szíva friss levegőt

Hajad, hogy lebben, arcodon mosoly, hogy fakad.

A napsugár velem kacéran játszik

Vajon Veled is így játszik?

Ha az est leszáll, az idő is megáll,

Múlása, mint csillagok lassú járása

Azon tűnődik, mikor lesz holnap.

A puha ágy langyos melege megszédít.

A napsugár elűzi az álmom szememből.

Elmúlt újra egy hosszú éjszaka,

Varázsa sokáig bennem él,

Kiverni oly nehéz fáradt fejemből

1973

Mondták, hiú ábránd, szeresd a mát, felejtsd a múltad. Hogy felejthetném, ott nyugszik minden Ősöm a „játszóterünk” kuruspán bokrai közt. Akkor ismeretlen hantok, ma a szeretteim hantjai. Egy kőtábla, egy síremlék, egy boldog emlékezés, igen ezek lettetek. Ma talán egy gyertya fénye emlékeztet a múltra, egy láng ami ki nem aludhat amíg élek…

Ki voltál csöppségem, aki anyám karjában pózoltál, reményt keltve a termékenység létéről.

A nagypapa elment, néma, mégis mosolygós fájdalom...

Boldog majális, büszke apa, mosolygós anya, és mi hárman a jövő gyermekei...

Unokák, a szalmakupac tetején, boldogan...

Lehet-e szebb jövő, emlékeket őrizve, mindig Veletek....

Majd én megmondom papa, a mókus fészkek eltűntek, talán a fák is, nyilaitokkal tettetek valamit, amit talán nem szabadott, de utódaik élnek, mint mi is. "élj nekik és nekünk mindörökké!"