... jó albérlő nincs, csak elfogadható...

…Tudjátok ez a hónap egyfajta elszakadásról szól. Nyolc éve, hogy megismertük, bíztuk és szerettük jelenét, aztán a hónap hosszú napjai. Tényleg elmegy? Igen, hiszen én is biztattam a jobb, szebb jövőért. Mégis valami fáj, ami talán megmagyarázhatatlan. Hónap közepén nagy költözés, nem mertem kimenni, utánfutó, teherautó, egy távozó múlt. 

Anya szavai jutottak eszembe, "egyszer elmennek, szeretheted, akarhatod, az Ő életük". Volt egyfajta biztonság érzetem, hogy itt vannak, érzékeltem jelenlétüket, még ha ritkán is találkoztunk. 

Eszembe jutnak a nyári esték, mindent megkérdezett és mindig kért. Boldogok voltak a kertünkben, csodálták az általunk "besegített" természeti szépségeket, kerti tavat, a pompázó tavirózsákat a ficánkoló halacskákat, részesei voltak a kert rejtett kincseinek és életünknek. Mikor sütögettek és megleptem őket a saját őszbarack lekvárral töltött palacsintámmal, hálát és köszönetet éreztem, amit százszor visszakaptam itt létük alatt. Akkor éreztem igazán az önzetlen „adok-kapok” fontosságát. 

Soha senki nem dicsérte úgy a dédelgetett virágainkat, alkotásainkat, mint Ő. Mert azt a szépséget is felismerte, ami nekünk természetes volt. És ez igaz volt a barátaira is, mert ritka az az ember, aki ki meri mondani, amit érez. Nekem ez jól esett, ki nem örülne a dicséretnek, különösen, ha igaz szívből és szeretetből jön. Élete párja, született gyermeke, ugyanúgy elfogadtak, tiszteletek és szerettek a maguk módján. 

Sokan mondják, jó albérlő nincs, csak elfogadható. Én azt mondom van, talán egyszer életemben, megértés, kölcsönös tisztelet, szeretet és sorolhatnám a közhelyeket.

És egy kicsi emberke, aki tiszta érzelmekkel született az általunk kínált világba, aki a szeretetet viszonozni tudta, a kis keze mozdulataival, ragyogó szemeivel, ölelésével, aki talán soha nem  felejt.

Talán megértitek miért írok, mások számára talán nüansznyi esetekről, élményekről. Amikor számomra az egyedüllét még feldolgozatlan, de a szép emlékek léteznek. Az amúgy is nehéz napjaimban, mikor gyermekeim és unokáim is ritkán láthatom, akkor is szigorú szabályok közt, nincs ölelés, nincs puszi. Ítélkezhettek gyengeségem miatt, vállalom.

Egyetlen hely van, ahol nem kell maszk, ahol mindent mondhatok, sírhatok, bár választ már soha nem kaphatok. Álmomban mindig ott van, mosolyog, bírál, utasít, ami mégis hiányzik a "szavak hangja", az Ő kedves hangja...