Múltam, egy része ami Mindszentkállához kötődik…

 

… Talán ez volt életem első szerelme. Mikor, felnőtt fejjel megkérdik, sokan nem tudunk válaszolni. Én sem tudtam sokáig. Lady Jane egy elképzelt világ szülöttje, akivel azonosultam, gyermekként, szereplőként, és a való világ szeretettjeként.   Kicsi voltam inkább szeretettként, mint szeretőként, de ki szabhat határt az érzelemnek, ami kicsi szívedben ébred. Igen szerettem, a darabban és azon túl. Nagyon fájt, mert nem tudtam hogyan kell, lehet szeretni. Kicsiként az ösztöneidre hivatkozhatsz, senki nem mondja meg mit tegyél, mi a helyes. Fogtam a kezét, láttam szeme fényét, ami akkor a hold fényével versenyzett, érzékeltem leheletét, amint arcomra puszit adott. Ki voltam én és ki volt ő, aki tekintetével, hajfürtjeivel elvarázsolt.

Koldus és királyfi... 

Lassan lépdeltünk, szorosan fogtam a kezét. Tudtam, hosszú az út, míg hazaérünk és még hosszabb, míg visszaérek. A temető előtt elhaladva a síri csend felerősödött. Futni szerettem volna minél távolabb, de az ő lelke nyugodt volt, nem tudhatta, hogy a temető világa nappal a mi világunk, éjszaka a rejtelmes sötétség. Nem féltem, mégis a félelem egyfajta hulláma ért el. Sűrű lépteim alig tudta követni, nevetett, talán akkor először, mióta elindultunk. És én is nevettem, már felszabadultnak éreztem magam. Nem tudom volt-e csillag az égen, de én fényesnek éreztem az éjszakát. Csak két kilométer, máskor oly rövid volt, hogy futva megtettem, most mégis hosszúnak tűnt. Tudtam senkivel sem találkozhatunk, mégis bennem volt a félsz. A körtélyesi dombhoz érve eszembe jutott, hányszor keltünk hajnalban, hogy a kapálást délelőtt befejezzük és mehessünk a strandra. Még anyu szendvicsének illatát is éreztem. És éreztem a dühöt, amint a kapát földhöz vágtam, közölve én paraszt nem leszek, inkább tanulok. Talán érezte a súlyt a lelkemen, és szökdécseltünk egymás kezét el nem engedve. Derű, kacagás és az út, az idő rövidnek bizonyult. Kapujukhoz érve elengedte kezem. Mély sötét szemét kémleltem, amit azóta sem láttam. Egy puszi az arcomra, kezemben üresség, lelkemben valami hiány, és futottam hazáig…

Eszembe jutott kis unokám óvodás „barátnője”, amint nagy szemeivel rám néz és közli Erik az én férjem. Bár szomorú vagyok és haragszom rá, mert más fiukkal játszik. A szívem megtelt szeretettel, megértéssel, együttérzéssel. Tényleg ilyen korán kezdődik? Miután kérdőre vontam, lesütött szemmel közölte, Angi tényleg az Ő felesége. Akkor játssz vele többet, mert szeretné. Másnap csillogó szemmel rohant elém, boldog vagyok, mert Erikkel sokat játszottunk. Tényleg ilyen egyszerű szeretni, csak egy kis odafigyelés, és ragyog a világ…