A feldolgozatlan múlt homályában…

... Valószínű sokan vagyunk, akik megörököltünk egy ismeretlen múltat. Egy olyan múltat, ami személyekről szól. Sokáig azt hittem a múlt, az emlékek a vitrin mögött hevernek, ha reccsen felnézek,  és alszom tovább. Már nincs kitől megkérdeznem, de őrzöm, mert valamiért fontos. Előkerült fényképek, relikviák, és félek megválni tőlük. Már nem köt hozzájuk semmi élmény, talán nem is volt, dobd a kukába, égesd el, mondják az okosok, de belül mást érzek. Talán soha nem tudom eljuttatni az illetékesekhez, de őrzöm, mert valami sugárzik belőlük, valami megmagyarázhatatlan belső erő. Ha én is elmegyek nem kérdés, mi lesz a sorsuk, de míg élek, valami ismeretlen erőt birtokolok, Ő általuk. Lehet, hogy furcsán hangzik, tisztelem a múltat, az ismeretlen gyökereket, a feltáratlan igazságot, ami a mai napjaimat is meghatározhatja.

Hogy ki volt a Dédi? Ki volt, aki végtelen szeretettel szeretett, ismeretlenül, vérvonal nélkül, aki engedte, hogy feleségemmel boldogan éljünk, aki mosolyogva tűrte, hogy újszülött gyermekünk a tenyerébe pisiljen. Mikor utolsó mosolyát láttam, mert eljött elköszönni, fájt és tudomásul vettem. 

A dédi Anci néni volt, a lánya szintén Anci, az anyám Anna, a kis unokám szintén Anna. Mennyi szép véletlen egyezőség. Mikor megkérdik tőlem, mi a legszebb női név a világon, azt mondom Anna, talán nem véletlen. 

Tudom, nappalokon át várta, hogy feleségem hazatérjen a munkából, kávét a legszebb készletében kínálta, mert fontos volt számára. Rosentháli, talán a legszebb készlet életemben amit láthattam. 

Hányszor falazott, hogy együttlétünk boldog legyen. Hányszor láttam szemében a boldog fényt, ami csak nekünk szólt. Gittát édes unokájának fogadta, engem az Ő párjának. Szerettük a magunk módján, önzetlenül. De vajon megtudtuk adni azt, ami hiányzott, elvesztett leánya, születendő unokája?

Ágya felett lógott egy kép, most az én ágyam felett egy kedves emlék, Tőle.

Talán az én hibám is, de úgy érzem az emlékezés korszakokon át egyszer megszakad. A meséinkben ott él egy ismerős arc, aki a dédi volt, aki még tudott szeretni, mosolyogni és méltósággal elmenni... 

Dédi, Gábor bácsi a múltból.  

" Kik voltatok? Miért, érzem jelenetek a mában? Csak egy ki nem dobott albumot, lapozgattam és életre keltetek. Ki voltál, hogy közbeszólhass életembe, a napjaimba. Soha nem ismertelek, nem láttalak, nem érezhettelek. Pecáztál, horgaid ma is a táskámban hevernek. A dédi párja voltál, miért nem tudom öreg horgaid kidobni? Kicsi morcos Gitta, a klasszikus "négyméteres" Almádiban, már akkor is "horgászparadicsom", Gábor bácsi semmit mondó tekintetével. Gitta akar valamit, papa elégedett mosolya a fegyverével, délcegen lován ülve, béke időben.  Dédi, szeretett kapott unokájával, Anci, és a papa még boldog házasságban, aztán a kicsattanó fiatalság, és aki nem élhette meg az anyaság gyönyörűségét...

Nem tudom miért fáj, de vagytok nekem, a múltból ismeretlenül. Nem tanítottál, csak rám hagytál valamit. Nem kérded, hogy a horgot jól kötöttem, hogy tudok-e öreg fájó vállammal meríteni."

Anya csak mosolyog fentről, "apa, már megint nosztalgiázol". 

Tudjátok mi a szép az egészben?  Olyan valóság hű ...