A világ nem gonosz...

 

... Mikor azt hittem van kisunokám, a COVID közbeszólt. Boldog voltam és vagyok, ölelni tudtam volna, és tudnám, minden percben. Már csak reménykedek, ha illatát nem is érezhetem, de láthatom a képernyőn, attól függően milyen kedve van. "Papa most nem akarlak, papa szeretlek, mikor jössz hozzám". Elfogadom úgy ahogy van, amilyen a kedve. Nem sértődöm meg, hiszen tudom, hogy szeret. 

Papa látod, figyelek rád...                                                   

Papa,huncutkodunk?

Papa morcos vagyok...

Van egy kisgyermek a közvetlen közelemben, igaz „fiú”, mint a nagy unokám de kicsi, mint az Anna. Nap mint nap találkozunk, úgy tisztes távolból. Nem tudja, hogy az „Imi bácsi” nem a nagypapa, de a szeme fénye olyan, aki akkor is szeret, ha nem tudja ki vagyok. A szeretet határtalan.

                                             

Már csak pár nap és elválunk. Hiányozni fog a tekintete, pici ujjai amint integet „szia”. Tudom visszatér, mert hiányozni fog a Kormi cica, a kerti tóban úszkáló halak, az együtt etetés, „hami-hami halacskák”, és egy "bácsi" aki soha nem korlátozta mosolyát, szeretetét.

Hiú ábránd, vagy a szeretet tényleg határtalan? Tudomásul veszem a változást és hogy a mában élek. Holnap ki integet, ki mondja, hogy szeretlek, szerettelek?

A kerti tóban úszkálnak a halacskák, a virágok ezerrel nyílnak, gyermeki hangtól függetlenül, hangos a kertem. A Kormi cica, ha azt mondja elég, elsiratom. Ha én megyek el előbb, Ő sirat engem, ahogy láttam szemében a fájó könnyeket, amint anya elment, és soha nem tér vissza.

A baba, melyet egykoron Anya ölelt, most a Kormi  öleli. 

 

 

Látod a fényt a szemükben, ahogy anya látta kisgyermekként. Ma már megviselt babák, de a tekintetük az el nem múlást idézik. Unokám azt mondta, " papa ijesztő".

Fekszenek sorban, lehunyt szemmel, a múlt emlékei,  szeretetük talán kihunyt, vagy talán örök... Ha felülnek rád tekintenek, élnek talán anya emlékezetében örökké...

Ez az élet rendje. Az örök változás tőlünk függetlenül. Mikor megszülettem, azt hittem az élet végtelen. Azt hittem van valaki, aki vezérel, aki megóv minden rossztól és csak a javamat akarja. Aztán rájöttem ez az anyám és az apám. 

Amikor meghaltak, tudtam, hamis ez a világ. Nem maradt más, mint az önzetlen testvéri szeretet, a feleség, a gyerekek, a család, a barátok, ismeretlenek.  Öt fiú, örökké tartó szeretete.

Amint "hullanak" szeretteim újra értékeltem múltam, jelenem és a jövőt. Feleségem nélkül elhatalmasodott a felelősségem. Ki az, kit szerethetek, ki az ki engem szeret, hol a végtelen határ, ahol megszűnik a képzelet...

Anyát mindig ölelhetem álmomban... 

Mikor azt mondják, fertőz a múlt, fertőz a jelen, fertőz, ha unokád érinted, ha könnyét törlöd, ha jó éjt puszit adsz, ha megöleled...

Marad a virtuális világ, ahol mindez hiány, de remény, vagy talán a jövő, mert a világ nem gonosz, csak időre van szüksége e végtelen „boldog” világban…