… Apám igazi mindszentkállai volt. Már gyermekként keményen dolgozott. Kőbánya, kőfejtés, szénbánya, kapálás, kaszálás, minden a kisujjában volt. És voltunk mi, odaszületett gyermekek, anyánkkal, gondokkal, kicsi-nagy lábbal, kis és nagy kamaszkorral.
Tudjátok milyen a való világ? Ahol mindig süt a nap, ha hó hull a mi örömünkre, nem sikoltoz madár, csak énekel. Mindenki boldog, nincs kérdés, kritika, nincs hasonlítgatás, nincs Káin és Ábel, csak a tiszta lélek. Álmodban talán láttál ilyet. Olyan tiszta és szép rendezett minden. Nincs félelem, csak mosoly nevetés, boldogság. Azt hiszed te vagy a központ, aztán rájössz, hogy nincs is központ. A tér végtelen, nincs széle, se hossza és nincsenek korlátok, szükségtelen. Mindenki tudja, hol a helye, mi a küldetése, mit kell tennie, mert létezik. Létezik egy világban, ahol teste, lelke egy hullámon rezeg, rezeg az univerzumban, velem, veled, mindenkivel. Nem kérdi miért, kiért mert tudja, hogy veled, érted, mindenkiért…
Aztán apám a Szentmihály lován hevert. Arca szürke és semmitmondó. Fölé hajoltam, fürkésztem tekintetét, a rózsa fűzért kezére tekertem, ahogy anyám kérte. Könnycseppem arcára gördült, de lepergett. Az én apám, aki mindent megtett értem értünk, most csendes és nyugodt. Vajon mondhatom, hogy szerettelek, mindig szerettelek, szerettünk. Tényleg a végtelen univerzum része vagy? Velünk rezegsz, mint megannyi élmény, tapasztalás, emlék. Akkor boldog vagyok, akkor nem kellenek szavak, újra együtt a család, papa, mama, apa, anya és az élő valóság…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése