... Tegnap szombat volt, mint mindig olyan pihenőnap. Nem volt mit tennem, elvoltam. Tudom sok-sok munka vár rám, „ej, ráérünk arra még gondolat”, aztán mégse, aztán mégis. Szerény ebédem után ledőltem a kanapén. Kényelmetlen volt, de létem álomba zuhant. Oly annyira, hogy este fél nyolckor ébredtem. Haragudtam magamra, hogy felébredtem, mert szép álmom volt, együtt az egész család, talán esküvő, vagy valami más, de sokan voltunk boldogságban.
Ettem valamit, de nem esett jól, bár éhes voltam. Próbáltam elütni perceim, óráim, már a TV sem érdekelt. Olvastam, valaki azt mondta az álom nem jó, egyfajta menekülés a múlt és jelen között. Órákig érzékeltem a plafon és a föld közelségét. Újra álmodtam a múltat, talán a jövőt, nem tudom.
Felébredtem és azt éreztem, mikor lefeküdtem. Üresség, de egy új nap. Tudtam hálás lenni az elmúlt napért, az újra létért? Nem tudom, írni akartam, mindegy, hogy mit, csak kifele belőlem. Töltöttem egy cigit, de csak egyet, hogy érezzem az idő múlását a rám törő kényszer súlyát.
Boldi megjelent a lépcsőmön.
Újra magamba roskadtam, eldőltem, mint egy nagykabát.
Hirtelen felébredtem, egy felismerés egy gondolat, valaki jön egy „tárgyért”, amit meghirdettem. A papa faragásaiból elment egy darab, elment az életemből, elment a múltamból. Mondta nagyon siet, de jutott időm integetni a kocsi ablakában integető kis szemüveges gyermeknek, talán a nagyinak is.
Aztán itt a késő délután. Pavlov kutyája integet, gondolj a testedre. Nem tudom kívánhatok-e valamit, talán egy lecsót, az elmúlt év elrakott „örömeiből”, mindig szívesen fogyasztottam, most mégis fanyalogva eszem, egyedül, mert hiányzik valami, valaki …
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése