... Nagyon jó nézni a képeid. Tudod barátom, sok szülő el sem tudja képzelni, a papa-mama, sok-sok „hülyeségét”, de az idő igazol bennünket. A megmaradt szép emlékek, amik csak hozzánk kötődnek. Gyermekeink unokáink révén, örökre bevésődött, beégett emlékek, ha már nem is leszünk, de valami megmarad bennük belőlünk. A sok-sok huncutság, vakmerőség, egy ölelés, elismerő szavak, nem a csokikára fog emlékezni, hanem a papa-mama tetteire, szavaira, ami akkor és ott talán nem volt helyénvaló, de minden tettünk megtalálja helyét az idő végtelenségben.
Mikor azt kérik, papa mesélj, most ne a hamupipőkéről, hanem a gyermekkorodról. Aztán elhiszik, ami talán igaz sem volt, mert a papa mondta, a végtelen bizalom érzése. Sokszor hallom gyermekeimtől, barátom gyermekeitől, amit te meséltél mindig más volt, volt hihető, borzalmas és szeretni való.
Egyik este, amikor kikaptam valami csínytevés miatt, világgá mentem. Nem mertem messze menni, csak a tyúkól tetejére, megbújtam a szalma között. Boldog voltam, mert mindenki engem keresett.
Disznóölés a dédinél. A felnőttek tüsténkedtek a szomszédban, mi gyerekek otthon, békés egymás mellett élésben. A huncutság nem aludt, egy esernyő benyúlt az ajtó keskeny résén át és a villany elaludt. Rémült sikoltozás egy villanó övcsat és valaki elterült. Vérző fejjel, tanácstalan tekintetek, talán mégsem a Belfegor volt. Mi egymást mindig megvédjük...
Mikor játszás közben egy ledécia tüske átszúrta dorgómat, és bennszakadt a sarkamban, apu és anyu ápoltak. Borotvájával körbe vágta kérges sarkam, mely edzett volt a tarló minden kihívásától. „nézz amerre a farkas szarik”, és én néztem, nem tudom hova, de a tüske kint volt.
Mikor a nádas rejtekében búvóhelyet építettünk egy torzsa bokám középső részét átszúrta. Dőlt a vér, dorgóm megtelt. Bátyám kedvenc csúzliját áldozta, hogy a vérzést csillapítsa. Anyu rémült és mégis bizalomkeltő arccal a problémát megoldotta.
Mikor a TSZ-nél nyári munkára jelentkeztünk, apu felkészített. Kapáink borotva élesek voltak. Kapáltunk a végtelen sorok között. Ha kidőlt egy kukorica, vissza temettük, igaz estére kidőlt, de mi mindig igazak voltunk, ha nem is teljesen becsületesek. Sokszor arra gondoltam, ezt valaki megbünteti. Nem kellett sokáig várni. Igaz, még mindig érzem a számban a májkrémes szendvics ízét, illatát, és érzem a büntetést. Déli pihenőidőben a vizes ballont dobáltuk. Önfeledten, csak úgy játékosan, mint a gyerekek. Egy hátra ugrás és a kapa éles éle a lábam bánta. Távol voltunk a falutól, de volt egy bicikli és együttérző barátok.
Sorolhatnám a végtelenségig, ami engem és testvéreimet érintett, de mindig voltak a szüleim, nem volt ügyelet, volt a találékonyság a szeretet gyógyító ereje…
Soha nem felejtem szavaikat, amíg élünk ti a mi kis gyermekeink lesztek, ha nem leszünk akkor is szüleitek gyermekei lesztek, ha nem, hát Isten gyermekei, soha nem egyedül, velünk, vagy emlékeinkkel, de mindig valakivel...
Ha megkérdik, ki a védelmező szented, hát anyu, apu, és mindenki más aki érzi, elfogadja, szívem hangját és szeretete végtelen...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése