… Furcsa dolog a gyermekkori igazságérzetünkről beszélni, a szabadság érzéséről. Létezhetett-e szabadságérzet, volt-e érzés bennünk, amit ugyan nem tudtunk megfogalmazni, de valami kitörő vágy az ismeretlen felé. Ha rosszalkodtunk, tudtuk jogos a büntetés. Vállaltam a főzőkanál, fűzfavessző fájdalmát, mégis sokszor felmerült bennem a kérdés, valóban jogos? Hol az én igazságérzetem? Létezhet-e egy gyermeknek ilyen érzése?
Hamar rájöttem az igazság abszolút szubjektív. Felnőttként is megerősítem, nem létezik objektív igazság! Sokszor sírtam, nem a fájdalomtól, vajon szeretett anyám mindig megvédett minden rossztól, mikor apámnak, elborult az agya és kaptam szidalmakat, akár a verést, anyu, hol volt? És hol volt az apám, amikor anyám dorgolt? Tudom, ők összhangban éltek, a gyermekek nevelése közös ügy volt, soha nem szóltak egymás tetteibe, még, ha ellenünk szólt is. A megbékélés, a megbocsátás, a szeretet fontosabb volt számukra, mint az értelmetlen számonkérés. Mert tudtak szeretni végtelenül, és ezt éreztük akkor is, amikor bántottak okkal, vagy ok nélkül. Mikor eljött a végelszámolás ideje, váltig állították, Ők soha nem bántalmaztak, elfogadtam, boldogan, valóban Ők mindent szeretetből tettek, amiért köszönettel tartozom!
Mikor már középiskolás voltam, a kollégium bezárt falain túl, tudtam létezik egy világ, ami nem lehet az enyém. Éreztem a múltam, az erdő, a mező a miénk volt, a rókák, mókusok, madarak, siklók, a mi világunk. Most megszűnt egy csapásra. A mentők vijjogó hangja, trauma, soha nem hallottam ilyet és nem láthattam a villamos által elgázolt fiatal testeket. Sírni tudtam volna, egyfajta hiányt éreztem.
Szigorú szabályok közt éltünk, kimenő meghatározott időben, a Kálvin térig, esetleg a múzeum kertig, egy fagyira, egy sütire, ha ugyan volt rá pénzed. A vágyam, hogy tovább lépjek óriási kihívás volt. Még nem ismerhettem a fővárost, szigorú út letérni lehetetlen, villamos a nyugatiig, újabb villamos Újpestre a sulimig, és vissza.
Volt egy barátom, Attila, aki nevelőotthonból került hozzánk. Ő pesti volt, a szüleit nem, de sok mindent ismert, amit én nem. Meséltem vágyaimról a kitörés lehetőségéről. Megbeszéltük elmegyünk csónakázni a városligeti tóra. Pénzünk összedobtuk és bele vágtunk. Tudtuk az időnk korlátozott, de bele feledkeztünk az örömteli csónakázásba. Mikor ráeszméltünk, hogy kifutottunk az időből, futottunk ész nélkül gyalog, hol villamosra szállva, haza a kollégiumba. Tudtuk ezért kemény szankciók következnek. A kaput már bezárták, csengetni kellett. Nevelő tanárok, már nem voltak a kollégium igazgatója jött le. Szemünket lesütve mondtuk, mi csak csónakáztunk. Magához ölelt bennünket, és csak annyit mondott, izgultam értetek. Akkor éreztem újra a szülői szeretetet. Vajon mi volt közös bennünk? Én telítve a távollevő szülői szeretettől, gyarló kis gyermek, tele vágyakkal, Ő egy másik kisfiú, bővebb ismeretekkel, de nem láthatta, hogy éltem én a természetben, a magam miliőjében, Ő korlátok közt, vajon mennyire boldogan? …
Ha nem létező pszichológusom megkérdezné, volt-e valaha bűntudatom, azt mondanám igen, ha kérdezné van-e sérülés a lelkemben, azt mondanám, igen, ha megkérdezné, felelőssé tenném a szüleimet azt mondanám, soha! ...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése