... a hétvége mindig más...

 

… Tudod azt mondják már egyformák a nappalok, az éjszakák. Kezdünk hozzászokni, hogy a napok ugyanolyanok, tilalmak, félelem, vásárolni is csak egyszer mehetsz, mindenki maszkban, a lelked is karanténban. Fiaim kérdik, apa, hogy vagy? Azt mondom jól, de jön a hétvége. Agyamba beivódott, hogy a hétvége mindig más. Nem remélhetem és nem is akarom, hogy valaki meglátogasson. Saját életstílusom alakult ki. Amibe belefér minden, és semmi.

Néha úgy érzem, amikor dolgoztam, aktív voltam, a hétvégének külön hangulata volt. Indultak a fűnyírók, a szegély vágók, a hangos kerti gépek. Bosszankodtam, de elfogadtam, hogy élünk, a hosszú hét megfeszített munkája után, van én időm, ami a kertemről a családról szólt. Talán pecáztam és igényeltem a csendet, már erre is csak emlékszem. Sok minden nem változott, talán annyi, hogy már kevésbé vagyok vagy egyáltalán nem vagyok részese.



Közben érzékelem a természet nyiladozását. A gerlék szemére nem vethetem, hogy minden reggel ők ébresztenek. Minden reggel körbejárom a kertet, a virágok szépsége elvarázsol. A tulipánok, a nárciszok kínálják harmatos virágukat, „vigyél a mamához”!  Pitypang sárga virága mindent elborít, de várok, hogy a méhecskék birtokba vegyék és porozzák az el nem fagyott gyümölcsfáimat. Az ibolyák a réti pipitér ezer színben tündökölnek.  Unokám a hajába tűzte és pózolt, vagy anyának vitte, kis kezében csokorba fűzve. 


A kerti tóban a halacskák ficánkolnak, már etethetem őket. A szemérmetlen békák nagy szemekkel merednek rám, „ha jön az unokám kivadászlak, és mehettek a mezőre!”. A természet csodálatos, mindenki tudja mi a dolga, hol a helye, az ember, aki örökké elégedetlen, és mindent magának akar.

A szomszédból bogrács illata árad, önfeledt nevetés, már nem látok félelmet, a maszk is eltűnt, csak ábrándozom, vajon ez a biztonság, vagy még mindig csak én féltem a tyúkszaros életem? Hosszú-hosszú beszélgetés kerítésen keresztül, tisztes távolságban. Jól esik, hiszen olyan régen láttam „valós” arcokat, embereket. Mikor felkínálták, elfogadok-e egy adagot a főztjükből, boldogan tettem. Olyan más volt az íze, mint amit én magányomban kis edényemben alkothatok.

Eszembe jutott anyám, nála nem volt kis edény. Öt gyermek várta a finom falatokat, éhesen, vagy csak megszokásból. Az illatot az ízeket azóta már nem érzékelhetem. Nem voltunk finnyásak, a kollégiumi évek a katonaság új ízeket hozott életembe. Anyósom, feleségem főztje is más volt, de ha én főztem, véltem felfedezni a múlt ízeit. Ma már belátom hiú ábránd.

Sok minden, szinte minden hiányzik. Nem látok derűs arcokat a bogrács tűzénél hangos kacagást, az önfeledt nevetést a poénokat, ha bezárkóznék a múltba és csak ezt hallanám, változna a világom? Valószínű nem láthatnám gyermekeim, unokáim valós világát. És azt sem, mivé lettem, ezt akartam?...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Történések, valódi események, szólások mondások...

... Nagyszüleim boldog magyarok voltak. Ahogy kis gyermekként láttam, nem keseregtek nem szűkölködtek. Legyen a pipába dohány, asztalon étel...