Ma van a költészet napja. Oly sokszor gondolkodtam azon, vajon mióta hívjuk így, mióta mondhatjuk, amikor az agy, az elme szabadon szárnyalhat időtől, kortól függetlenül. Amikor megfogant valami és mint, madártojásban a fióka életre kel. Az ész költ és megszületik valami, ami eddig nem volt, agyad a kotlós, a szülemény egy vers és a magyar nyelv tökéletes.
Talán másként hangzik, mint a mindennapjaid szavai. Sokunk agyában ébrednek gondolatok, amiről, talán soha nem beszélünk, talán szégyelljük a súlyát, de ha megszületik, mint jó anya, magunkévá tesszük. Lehetsz fiatal, gyermek, érett felnőtt, korát túlélő öreg, a költészet kortalan.
Nagyon sok barátom írását olvastam, szívhez szólót, a természetről, szerelemről a puszta szeretetről, vagy a társadalmat bíráló kritikákat, kortárs gondolkodásút, verssorokba szedve.
... a ki nem mondott szavak
egyszerre erősek és törékenyek,
mint az emberi szervek
összefodrozódik disztanciám
a meztelen tekinteteddel,
miközben a távolból nézel
ilyenkor mindig elképzelem
a vérkeringés-változást,
amit észlelnénk, miközben
egymásba csúszna
kettőnk lüktetése...
... megöregszünk mi is
ráncokba gyűlünk
gonddá válunk
lámpákként ácsorgunk
az éjben, miközben
igazi tűzként
vágytunk volna égni...
/Strausz Kinga/
Érzem, hogy más és érzem, hogy lehet a gyermekeim szeplőtlen világa.
Mikor Sipi barátom ezt a képet küldte, bennem feltört minden vele kapcsolatos érzés. Versek, amit sajnos nem tudok idézni. A múlt a jelen és a távoli jövő. Ő misztifikált engem, ismeretlenül, de lélekben oly közelről. A lelke szabadsága, fényképekben, szavakban, ritmikus sorokban. Kérdezte ki Ő, ha én vagyok az én. Azt tudtam mondani, te vagy Önmagad, a magad valóságában, és, ha egyszer számot kell vetnünk, igaz, hű barát. Mi köze a költészethez, a művészethez? Talán semmi, talán minden!
Lehet absztrakt, lehet groteszk, elvont, nagyon elvont, a kor
elvárásainak megfelelő, vagy éppen ellentétes. Ha számomra szép, és elfogulatlanul
megérintő, ki vetheti szememre, miért szeretem? Nem művészet, nem költészet,
akkor mi? Ki döntheti el, hogy hogyan
válik a költészet részévé? Csak Te magad, hiszen része vagy a költészet
művészetének, mint író, mint olvasó, mint valósághű önmagad!
Lehet-e, parancsra, elvárásra írni. Valószínű lehet, ez az üzlet, a politika a nemzet javára írni. Nevezhetem őket költőnek, talán igen, talán nem. Vajon nagyjaink milyen parancsra írtak? Valószínű a szívük parancsára, nem elvárásoknak megfelelve, bár ki tudhatja? Mégis, ha olvasod soraikat, valami megérint, amivel azonosulni tudsz. Nem kérded miért tette, csak érzed, hogy valami közös bennetek.
Mikor tanáraink segíteni próbáltak megérteni egy korábbi időszak szüleményét, feltettem magamban a kérdést, miért, hol a gondolkodás, az elfogadás, a befogadás szabadsága, az én érzése? Ha nem úgy gondoltam, mint az Ő elvhű gondolataik, talán leminősítettek. Nem kell ahhoz költőnek lenni, hogy amit leírsz és az elméd szüleménye ne lehessen a költészet része. Sokan kishitűek, nem merik vállalni, amit éreznek, amit verssorokba foglalnak.
Aztán múltak az évek, halványodtak az érzések, már nem éreztem a múzsa leheletét, voltak a nappalok az éjszakák és nem kerestem a múltam, a lámpa ki nem alvó fényét. Aztán rájöttem, ez mind bennem van, ami akkor hiány volt, most életem része lett. A múzsa pihent a szekrényem aljában, poros, megsárgult írásaim tetején. De rádöbbentem, a szavak hangja mennyire fontos. Amit akkor nem tudtam a világnak kikiáltani, inkább leírtam, magamba fojtva, csak nekem, senki másnak, talán nekik, másnak is fontos lehet? Rájöttem, mi lehet fontosabb számomra, mint szeretteim barátom megérző, tekintete, "elismerése", te voltál, vagy létezel.
Tudjátok barátaim ez nem más, mint egy érzés a végtelen egy pillanata, ami talán csak az elmémben született, talán csak egy álom, mindegy akkor is olyan jó. Aztán, amint kihunyt a fény a múzsa is elment az ész, már nem képes költeni.
Amit én tettem gyermekkorom óta, megszakításokkal, írásaimmal, nem tartom művészetnek, költészetnek. Azt vallottam, akkor és ott, magamnak, magamért tettem. Vajon lehetsz-e önző, megoszthatod-e érzelmeid másokkal, független attól, hogy a „költészet” része legyél?
Úgy gondolom igen, mert a szellem
szabadsága mindannyiunké, az élet a te költészeted! ...
... Gondolatban megfogantál, szeretetben ölelésben, lebegtél magzatvized tengerén. Megszülettél kínok közt, óriási levegőt véve, talán más leszületett „karmája”-ként. Aztán, mikor felsírtál szeretteid örömére, rájöttél, ez a levegő nem csak a tiéd. Küzdened kell az életért. Anyád csecsbimbója kevés, hogy megvédjen minden rossztól, bár fogalmad sem volt, mi a rossz. Úgy gondoltad jogod van élni, azt tenni, érezni, ami helyes, valakinek helyes? Saját gondolataid már talán nem is voltak. Bár mindig érezted a szíved csak a tiéd. Minden dobbanás, minden rezgés a tiéd volt, volt, vagy már másé is? Valaki beférkőzött rejtett birtokodba, feldúlva mindent, amit te építettél, amiben hittél, amiért volt értelme élned. Aztán éltél, tettél, szerettél, küzdöttél, ahogy az élet tanította. Tudtál élni másokért, önzőséget elfeledve, sok szépet elengedve. Mosoly ült arcodra, tudtál szeretni, élvezni az életed, bár mindez csak egy pillanat volt. Közben elfelejtetted, miért is születtél, talán van jogod tovább élni más karmájaként! …
... Lépteim ködös porában vélem fellelni múltam.
Hátranézek, virágok nem hajtják le fejüket,
Nem hajladoznak gyenge fűszálak sem
Szégyellem e könnyű por súlyát,
Leplét mégis melegen magamhoz ölelem...
... Felrúgott hangyaboly tövében kószált álmodó ébrenlétem.
Tekintetem, mint napozó test feküdt a puha avaron.
Meztelen hátát parányi lábak sürgős csoszogása csiklandozta.
Kéjes mámortól megszédülve azon tünedezett,
Ha megrebben szempillám, megszakad gyönyöröm,
E boldog pillanatot kinek köszönhetem?...
... Két marokra fogtam a tegnapot
S, hogy a mát megértsem, asztalra terítettem.
Ott viháncolt minden jó,
A rossz sem bújhatott sarokba.
A pici értelem rendet parancsolt.
Megértem a szót! - örvend a fül
A szem mosolyog színtelenül
Kezem mohón utánad nyúl,
Kacsint a tegnap hanyagul...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése