Kredenc memori, avagy a múlt adattárolója...

 ... Volt egy konyhai kredencünk, mint mindenkinek. A miénk más volt, mert másét belülről nem láthattam. Szép zöldre festett, tele pótolhatatlan üveggel. Féltük a tartalmát, ott volt minden, ami rejtély számunkra. Anyánk privilégiuma. Volt egy csorba sérült pöttyös bögre, benne aprópénz. Nem mertünk belenézni, mert, ha üres volt, akkor baj volt.

Néha azért beletekintettünk. Nem volt üres, csak annyi volt benne, ami elég a kenyérre, és még valamire.  A Tenkes kapitánya ötven fillér, két személynek egy forint. Egyszer vetítették a falu kultúrházában. Anyukám osztott, szorzott, fájó szívvel eldöntötte a bátyám még belefér. Sírtam, toporzékoltam, bár tudtam a párna alatt minden részletet megtudhatok, bár nem láthatom.  

Játszottunk, vagy jó cselekedetet tettünk, nem tudom, de a kefe elszabadult, a kredenc egy üvege bánta.  És bánta a fenekem, főzőkanál nyomaival. Én nem így akartam, de senki nem kérdezte, hogy történt, gyorsabb volt a büntetés. Sokszor sírtam gyermekként, miért nem hallgatnak meg, miért nem mondhatom el igazam. Miért nem mondhatják testvéreim, hogy vétlen vagyok. Miért kellett kis testvéreim bűnét is magamra vállalni. Úgy gondoltam, értük mindent, együtt nevetünk, együtt sírunk.

Korábban az asztal körül kergetőztünk, hogy a főzőkanál végre eltaláljon, ne adj isten eltörjön. Aztán elfásultam, ha rosszat tettem, tudtam büntetés jár, oda tartottam a fenekem, üss anyu, üss! Nem éreztem fájdalmat, a lelkem sérült igaz, vagy igaztalanul.  

Vajon a fiaimnál is így történt? Volt-e türelmem meghallgatni "meséiket" a történtekről, vagy cselekedtem a magam hirtelen módján. Apunál brutál eszköz volt a borotva fenő bőrszíj. Ritkán használta fenyítésre, de érezte bőröm, nyomai napokig megmaradtak. Tagadták tetteiket, ahogy én is tagadtam a vasalózsinor használatát, akkor "érthető" módon. Mikor szembesültem a másnap is látható nyomokkal szégyelltem magam. Ma bocsánatot kérek, mindenért ami akkor a pillanat hevében történt. Tudom kevés, mert ahogy az én elmémbe az övékbe is örökké beült, kitörölhetetlenül. Vajon a végtelen szeretet amit kaptunk, kaptak tudja-e feledtetni a rosszat? Már tudom, hogy nem, csak homályosabbá válnak az emlékek, és akkor törnek felszínre, ha más cselekedetében vagyunk hivatottak ítélkezni. 

Magázni kellet szüleimet, mert az akkori tisztelet így követelte. Nem értettem, mert a szeretet nyelve nem így diktálta. Talán ez is hiányzik életemből, az akkor ki nem mondott szavak, jó éjt puszi, esti imádság mellett, "anya, apa szeretlek". Mikor mellénk bújtak érezve testük melegét, nem tudtam mondani semmit, pedig ajkamon volt. A fiaimtól is ritkán hallottam, bár nem magáztak, de a neveltetésük más volt. 

Ma unokáim gátlás nélkül, szemüket nem lecsukva boldogan mondják, papa szeretlek!  Mennyi elhallgatott szó, érzés, ölelés, ki nem hullatott könnyek, csak mert más volt a világ. Hiányát semmi sem pótolhatja, csak a remény, a szavak dübörgő hangja, a rejtett felszáradt könnyek, az elmaradt már talán késő ölelés!

Bűn, vagy bűnhődés? Sokszor fel teszem magamnak a kérdést. Amikor a templomban pofont kaptam, mert beszélgettünk a szentmise alatt, amikor pofont kaptam, mert megkérdeztem Istentől vagy a majomtól származunk, pofon járt mert őrsvezetőként megvédtem társaimat. És sok-sok pofont kaptam az élettől, mert létezem. Vajon hol van a boldogság? A szívemben, mindenütt, mert voltak ugyan borús idők, a szeretet mindent felül ír!

A kredenc még sokáig élt az eltört üvegével, mindaddig, amíg anyu és apu el nem mentek. Szerettem volna mondani "anyu szeretlek, mindig is szerettelek", de már szemét örökre lehunyta. Kerestem a csorba bögrét, anyu bankját, de eltűnt. Eltűnt a kredenc, már csak egy fénykép igazolja, hogy anyukám okostelefonja a kredenc ajtaja volt…