... a gyermekeim az unokáimért…

 

... Kérdeztétek volt-e ünneplés? Igen volt. Láthattam kisunokám a képernyőn keresztül. Kedves hangján énekelte a „boldog születésnapot”. Arca ragyogott, bohókás képek, nyávogó cica, morcos oroszlán, kifestett úri hölgy, az Internet csodás világa. Fiam kérdezte, „apa kívánsz-e valamit, csak úgy szülinapodra”. Nem tudtam szebbet kívánni, mint amit kaptam. 

Erik unkám is meglátogatott. Szorosan magamhoz öletem, elengedni nehéz volt. „Papa hoztam neked pecabot tartót, mikor megyünk együtt…”. Megnéztük kertem minden éledező zugát.  „Papa a halacskákat megetethetem? Ez a fa az enyém megígérted, ez Annáé, és ez is az enyém, én vagyok a nagyobb…” A mézbogyó, az áfonya, a sok-sok eper, még a nyuszi is megtréfált, havas levelei közt meglapulva, a papa huncutkodása. Itt minden a Tiétek, a Kormi cica is, követ mindenhova, várja simogatásod, mert más, mint a papáé, de emlékei közt Te is ott vagy, aki enni adtál, kényeztetted, és tudod Ő nem felejt.

Papa volt-e tortád? Az ünnepi tortám egyszerű volt, talán nem is a fiam keze munkája, valakié, aki érezte a papa szíve vágyát. A gyertyát csak elképzeltem, elfújni nem tudtam, hagytam égni másnak. Kívánni sem tudtam mást, csak legyetek velem sokáig, ilyen boldogságban. Legyen bár torta, vagy szilvás gombóc, testemnek befogadó, lelkemnek ünnepi...

Mikor a horgász igazolványom megújítottam, látták arcomon a megdöbbenést, ennyi és miért? Koromat tekintve, jövőre, már olcsóbb lesz... 

Mosolyogtam, gondoltam, már nem magamért, a gyermekeim az unokáimért és a halakért, na ki az erősebb? Egy esély az életért…