Gyermekkorom világa...

 

… Furcsa dolog a gyermekkori igazságérzetünkről beszélni, a szabadság érzéséről. Létezhetett-e szabadságérzet, volt-e érzés bennünk, amit ugyan nem tudtunk megfogalmazni, de valami kitörő vágy az ismeretlen felé. Ha rosszalkodtunk, tudtuk jogos a büntetés. Vállaltam a főzőkanál, fűzfavessző fájdalmát, mégis sokszor felmerült bennem a kérdés, valóban jogos? Hol az én igazságérzetem? Létezhet-e egy gyermeknek ilyen érzése?

Hamar rájöttem az igazság abszolút szubjektív. Felnőttként is megerősítem, nem létezik objektív igazság! Sokszor sírtam, nem a fájdalomtól, vajon szeretett anyám mindig megvédett minden rossztól, mikor apámnak, elborult az agya és kaptam szidalmakat, akár a verést, anyu, hol volt? És hol volt az apám, amikor anyám dorgolt? Tudom, ők összhangban éltek, a gyermekek nevelése közös ügy volt, soha nem szóltak egymás tetteibe, még, ha ellenünk szólt is. A megbékélés, a megbocsátás, a szeretet fontosabb volt számukra, mint az értelmetlen számonkérés. Mert tudtak szeretni végtelenül, és ezt éreztük akkor is, amikor bántottak okkal, vagy ok nélkül. Mikor eljött a végelszámolás ideje, váltig állították, Ők soha nem bántalmaztak, elfogadtam, boldogan, valóban Ők mindent szeretetből tettek, amiért köszönettel tartozom!

Mikor már középiskolás voltam, a kollégium bezárt falain túl, tudtam létezik egy világ, ami nem lehet az enyém. Éreztem a múltam, az erdő, a mező a miénk volt, a rókák, mókusok, madarak, siklók, a mi világunk. Most megszűnt egy csapásra.  A mentők vijjogó hangja, trauma, soha nem hallottam ilyet és nem láthattam a villamos által elgázolt fiatal testeket. Sírni tudtam volna, egyfajta hiányt éreztem.

Szigorú szabályok közt éltünk, kimenő meghatározott időben, a Kálvin térig, esetleg a múzeum kertig, egy fagyira, egy sütire, ha ugyan volt rá pénzed. A vágyam, hogy tovább lépjek óriási kihívás volt. Még nem ismerhettem a fővárost, szigorú út letérni lehetetlen, villamos a nyugatiig, újabb villamos Újpestre a sulimig, és vissza.

Volt egy barátom, Attila, aki nevelőotthonból került hozzánk. Ő pesti volt, a szüleit nem, de sok mindent ismert, amit én nem. Meséltem vágyaimról a kitörés lehetőségéről. Megbeszéltük elmegyünk csónakázni a városligeti tóra. Pénzünk összedobtuk és bele vágtunk. Tudtuk az időnk korlátozott, de bele feledkeztünk az örömteli csónakázásba. Mikor ráeszméltünk, hogy kifutottunk az időből, futottunk ész nélkül gyalog, hol villamosra szállva, haza a kollégiumba. Tudtuk ezért kemény szankciók következnek. A kaput már bezárták, csengetni kellett. Nevelő tanárok, már nem voltak a kollégium igazgatója jött le. Szemünket lesütve mondtuk, mi csak csónakáztunk. Magához ölelt bennünket, és csak annyit mondott, izgultam értetek. Akkor éreztem újra a szülői szeretetet. Vajon mi volt közös bennünk? Én telítve a távollevő szülői szeretettől, gyarló kis gyermek, tele vágyakkal, Ő egy másik kisfiú, bővebb ismeretekkel, de nem láthatta, hogy éltem én a természetben, a magam miliőjében, Ő korlátok közt, vajon mennyire boldogan? …

Ha nem létező pszichológusom megkérdezné, volt-e valaha bűntudatom, azt mondanám igen, ha kérdezné van-e sérülés a lelkemben, azt mondanám, igen, ha megkérdezné, felelőssé tenném a szüleimet azt mondanám, soha! ...

 

... hármat kívánok, megpuszilom és visszaengedem...

… ”Szia papa, jön egy újabb hétvége. Apa úgy döntött meglátogatunk, Veszprémben. Én mondtam, most, de azt mondta a jövő hétvégén. Nem tudom hány nap, hány éjszaka, de minden nap megkérdem, most? Tudod a kúp nekem nagyon fáj, hogy hozzád mehessek, és ne hányjak út közben. Apa megígérte szerez olyan bébi kúpot, kicsit, ami talán nem fáj. Már nagyon várom, hogy találkozzunk. Erikkel rendbe rakjuk a homokozót, és megígérted pecázhatok is a tóban. Nem csak békákra, halacskákra is. Ha kifogok egy arany halat, hármat kívánok, megpuszilom és visszaengedem. Jó lesz így? 

Papa, így nézek rád, ha fekve beszélgetünk.

És így, ha apa baba arcot varázsol.

Papa így is tetszem, festett csajsziként?

 

  

Látod a szemeim akkor is az enyémek!

 

 

 

Papa te így nézel, amikor rám csodálkozol! 

 

Hát nem vicces? Ha megölelhetlek, akkor más lesz. Tudod papa szeretlek!

És szeretem a szobám, ott fölötted,  azt mondtad az enyém, és tudok aludni olyan nagyot. Ha ébredek apa levisz hozzád és boldog vagyok. Felfedezzük újra a kertet, bár a nyuszi ajándékát már nem találhatom, az epreket sem a komposzton, de azért megnézem, hátha minden nap jön a nyuszi!"...

 

... a hétvége mindig más...

 

… Tudod azt mondják már egyformák a nappalok, az éjszakák. Kezdünk hozzászokni, hogy a napok ugyanolyanok, tilalmak, félelem, vásárolni is csak egyszer mehetsz, mindenki maszkban, a lelked is karanténban. Fiaim kérdik, apa, hogy vagy? Azt mondom jól, de jön a hétvége. Agyamba beivódott, hogy a hétvége mindig más. Nem remélhetem és nem is akarom, hogy valaki meglátogasson. Saját életstílusom alakult ki. Amibe belefér minden, és semmi.

Néha úgy érzem, amikor dolgoztam, aktív voltam, a hétvégének külön hangulata volt. Indultak a fűnyírók, a szegély vágók, a hangos kerti gépek. Bosszankodtam, de elfogadtam, hogy élünk, a hosszú hét megfeszített munkája után, van én időm, ami a kertemről a családról szólt. Talán pecáztam és igényeltem a csendet, már erre is csak emlékszem. Sok minden nem változott, talán annyi, hogy már kevésbé vagyok vagy egyáltalán nem vagyok részese.

Közben érzékelem a természet nyiladozását. A gerlék szemére nem vethetem, hogy minden reggel ők ébresztenek. Minden reggel körbejárom a kertet, a virágok szépsége elvarázsol. A tulipánok, a nárciszok kínálják harmatos virágukat, „vigyél a mamához”!  Pitypang sárga virága mindent elborít, de várok, hogy a méhecskék birtokba vegyék és porozzák az el nem fagyott gyümölcsfáimat. Az ibolyák a réti pipitér ezer színben tündökölnek.  Unokám a hajába tűzte és pózolt, vagy anyának vitte, kis kezében csokorba fűzve. 

A kerti tóban a halacskák ficánkolnak, már etethetem őket. A szemérmetlen békák nagy szemekkel merednek rám, „ha jön az unokám kivadászlak, és mehettek a mezőre!”. A természet csodálatos, mindenki tudja mi a dolga, hol a helye, az ember, aki örökké elégedetlen, és mindent magának akar.

A szomszédból bogrács illata árad, önfeledt nevetés, már nem látok félelmet, a maszk is eltűnt, csak ábrándozom, vajon ez a biztonság, vagy még mindig csak én féltem a tyúkszaros életem? Hosszú-hosszú beszélgetés kerítésen keresztül, tisztes távolságban. Jól esik, hiszen olyan régen láttam „valós” arcokat, embereket. Mikor felkínálták, elfogadok-e egy adagot a főztjükből, boldogan tettem. Olyan más volt az íze, mint amit én magányomban kis edényemben alkothatok.

Eszembe jutott anyám, nála nem volt kis edény. Öt gyermek várta a finom falatokat, éhesen, vagy csak megszokásból. Az illatot az ízeket azóta már nem érzékelhetem. Nem voltunk finnyásak, a kollégiumi évek a katonaság új ízeket hozott életembe. Anyósom, feleségem főztje is más volt, de ha én főztem, véltem felfedezni a múlt ízeit. Ma már belátom hiú ábránd.

Sok minden, szinte minden hiányzik. Nem látok derűs arcokat a bogrács tűzénél hangos kacagást, az önfeledt nevetést a poénokat, ha bezárkóznék a múltba és csak ezt hallanám, változna a világom? Valószínű nem láthatnám gyermekeim, unokáim valós világát. És azt sem, mivé lettem, ezt akartam?...