Nem csak játékról szólt a gyerekkorunk. A felnőttek
munkájából is ki kellett venni a részünket.
Az aratás időszaka a legemlékezetesebb. Szinte szertartás jelleggel
készültek a nagy napra. Mindent leszerveztek, kaszát kalapáltak, éleztek,
sarlókat köszörültek. Előző délután köteleket fontak a gabonából, vízbe
áztatták. Mindenkinek meg volt a feladata.
Amikor felkelt a nap, már kint voltunk a mezőn. 8-10
kaszás, elől a legjobb, aztán a gyengébbek, nem volt mindegy, a marokszedők azt
szerették, akinek a vágásai egyformák, egyenletesek voltak. Mikor minden
előkészület megvolt, azt mondták, „na, Isten neki”. Az első kaszást pár méterre
követte a következő és így tovább. A marokszedő lányok sarlójukkal serényen
szedték a levágott szálakat. A kötélvetők, akik gyerekek voltak, nyakukban 8-10
vizes kötéllel mentek a sorokon és megfelelő távolságra lefektették a vizes
kötelet. A marokszedők ebbe rakták a levágott gabona szálakat. Tudták mennyit
szabad egy helyre tornyozni, hogy a kévekötő be tudja kötni.
Élvezet volt látni, ahogy egyszerre lendülnek a kaszák és
dőlnek a szálak. Időnként megálltak, előkerült a kaszakő és egyszerre fente,
élezte mindenki a kaszáját. A kévék egyenletes sorban hevertek a sorokban.
Ahogy feljött a nap egyre melegebb lett. Törölték izzadságukat
a homlokukról, és folytatták tovább. Sokszor elhangzott, „vízhordó”. Rohanni
kellett a vizes kannával, ittak, de soha nem pocsékolták a vizet. A vízhordó
fiúknak időben el kellett indulni a „Kútféra”. Több kilométerre a felső erdőben volt
egy hegyi forrás, a friss vizet innen hozták.
Részem volt benne, két tíz literes kannát cipelni és
vigyázni, hogy minél kevesebb lötyögjön ki. Amint kiitták, sietni vissza, mert
poshadt vizet nem lehetett kínálni. Közben kötelet kellett hordani, üres időben
kötelet vetni.
Az egészben az volt a legszebb, hogy lankadatlanul
dolgoztak, nem látszottak fáradtnak. Énekeltek, viccelődtek, szekálták egymást.
Ebédkor megjelentek az ebédhordók, akinek nem volt, a
tarisznyájából falatozott. Ha volt árnyékos hely a bokrok, fák tövében pihentek.
Gyorsan ettek, és tudtak aludni, ha csak néhány percet is. Ilyenkor csak
suttogtak.
Amikor abbahagyták az aratást, a kévéket egy helyre kellett
hordani. Nem tudom hány kiló lehetett, de mint kisembernek nem volt könnyű.
Kepékbe rakták, sajátságos technikával. a gabonafejek kifele álltak, törzsükkel
befelé, kötésben épültek a furcsa alakzatok. Később ebben fogócskáztunk,
nagyszerű hely volt elbújni, papás-mamást játszani. A mai napig nem értem
mezítláb, hogy voltunk képesek a friss torzsán szaladgálni, egyetlen sérülés
nélkül.
Így száradt a levágott gabona kévébe kötve, kepékbe
rakva. A szellő átjárta, a nap sütötte. Mikor eljött a cséplés ideje, a kévéket
lovas kocsival szállították a cséplőgéphez. Hatalmas monstrum volt.
Hoffer körmös traktorral hajtották, széles lapos szíjjal.
A tetején a garatnál általában asszonyok voltak, fogadták a felhajigált kévéket és
etették a bestiát. Megpróbáltam a kéve feladást, az etetést is, de gyenge
voltam a feladatra, beosztottak pelyva kihúzónak. Iszonyú volt a zaj, a portól
se nyelni, inkább köpni tudtam. A poros izzadtság a szemembe folyt. A pelyva
csak dőlt, alig győztem, de nem akartam, hogy miattam meg kelljen állni.
Azt hiszem életem egyik legrosszabb munkája volt.
A szalmát az üres kocsikra rakták, elvitték és hatalmas
kazalt építettek. Néha megmásztuk, ha tudtuk, mert meredek volt és nagyon
magas. Azóta sem csúszdáztam akkorát, mint akkor.
Az igazi élmény alagút építése volt a kazal aljába.
Járatokat építettünk, hogy mindig legyen friss levegőnk. A közepébe akkora
üreget vájtunk, hogy négyen-öten kényelmesen elférjünk. A félelmetes az volt,
amikor az alagútban összetalálkoztunk, se ki, se be. Nem egyszer volt
halálfélelmem.
Nem mindenkinek volt ipari cséplő gépe. A háztáji
gazdaságokban a kézi hajtású cséplőt használták. Valakinek volt a faluban, aki
kölcsönadta, gondosan ütemezve, egy zsák búzáért, vagy némi ellenszolgáltatás
jegyében. Mi ezt szelelőnek hívtuk, mert egyszerre rostálta a magokat a
pelyvától leválasztva, és a mozgó szitarendszere tovább tisztította.
Akinek erre sem futotta, maradt a kézi cséplés. Nagy
ponyvára terítették a kiszáradt gabona szálakat és cséphadaróval addig verték,
míg a szemek ki nem peregtek.
Lassú, fáradtságos munka volt. Hatékonysága sem volt
megfelelő. Ebben az estben kézzel kellet szelelni. Egy edényből, amit magasra
emeltek lassan öntötték egy másikba. Ilyenkor jól jött a szellő, mert kifújta a
pelyvát. Ezt addig ismételték, míg az alsó edényben elfogadható volt a gabona
tisztasága.
A szénakazal más volt, mint a szalmakazal. Azt nem
építették ekkorára. Inkább volt jellemző a szénaboglya. Pár méter magas volt,
inkább a kertekben az ólak közelében helyezték el.
Nekünk is volt kaszálónk. Reggel korán kellet kimennünk,
amíg harmatos a fű, könnyebb volt kaszálni. Gereblyével összegyűjtöttük, miután
átforgattuk és kiszáradt. Petrence rudakra raktuk, csak annyit, amennyit két
kézzel elbírtunk szállítani. A petrencéket az út közelébe helyeztük, ahonnan
haza tudtuk hordani. Kocsink nem volt, így házi készítésű kordéval húztuk, jól
megpakolva.
Itt volt egy furcsa élményem. Siettünk a
petrencerakással, mert észak felől förtelmes felhők közeledtek. Nem tudtuk
befejezni, leszakadt az ég alja. Villámlott, dörgött, eleredt az eső. Eldobtuk
a kaszát, a vasvillát, féltünk fa alá állni, meg értelmetlen is lett volna. A
falu határa 5-600 méterre volt. Futásnak eredtünk, hátha kevesebb esőcsepp ér
bennünket. Fekete volt az ég a felhőktől, tudtuk minél előbb haza kell érni.
Megálltam a zuhogó esőben. Révfülöp fölött egy fura felhőszerű víztölcsér
jelent meg. Soha nem láttam ilyet, azóta sem. Később kiderült, újságban is
láttam, kisebb tornádó volt a Balaton felett, ami Révfülöpnél lépett ki a
szárazföldre. Szép, de félelmetes látvány volt.
A szénaboglyára visszatérve csúszdának nagyszerű volt, de
vigyázni kellet, hogy a szülők meg ne lássák. Persze nem lehetett letagadni,
mert ilyenkor felét lecsúszkáltuk.
A vonyogót, amivel a szénát húzták ki a boglyából,
általában bent felejtették, egyébként is az volt a rendeltetési helye. Ebbe
belecsúszni nem egy felemelő érzés lehetett.
Az utcában négy házzal lejjebb laktak a „tüzes Tibiék”. A
kertjükben volt egy szép szénaboglya, kétszer akkora, mint a miénk. Megfúrták,
ahogy mi a szalmakazalban tettük. De mint „nagyfiúk”, a közepén kialakított
teremben, megpróbáltak rágyújtani.
Sikerült kimenekülniük, de
a boglya percek alatt hatalmas lángokkal porrá égett. Mindenkinek volt „gúnyneve”, sokan
nem tudták, vajon Ő honnan kaphatta?
Folytatás következik!
