Szomorú történet

... Valamikor régen történt. Kis srác voltam, örömmel hallgattam nagyapám meséit, amik nem is annyira mesék, mint élete nagy napjai voltak. Nem nagyon szeretett mesélni, de olyankor olyan volt, mint egy gyerek, hol tüzesen beszélt, hol meg könnyes szemmel. Akkor délután is játszadozva lépkedtem mellette, s könyörögve kértem, meséljen a háborúról. Először mosolygott –Te mindig a háborúról akarod, hogy meséljek – mondta és leültetett a térdére.

Tudod, a háborúnak nincsen szép oldala. Undorító dolog, amikor ártatlan emberekre kell lőni, olyanokra, akiket nem ismersz, akik azt sem tudják, miért lőnek, de mert parancs és őket is lövik, kénytelenek, de még undorítóbb, amikor melletted hal meg a barátod vérben ázva, könyörgő szemekkel meredve rád, élőre.  Tudtam szeretni az életet, féltem a haláltól, mely mindenütt ránk talált, de a szeretet, a család, ott sem hagyja el az ember gondolatát.

Szóval egyik nap én is majdnem megismerkedtem a halállal. Délután lehetett, talán annyi idő, mint most. Szorongva ültünk a lövészárokban, vártuk az újabb parancsot rohamra. Kezemben nagyanyád fényképe. Bizony sokszor sírdogáltunk csendesen, imádkoztunk, hogy csak még egyszer viszontláthassuk otthonunkat, családunkat. Harsogott a parancsnok bődületes hangja. Támadás! Előre!

Néhány perc múlva a fegyverek ropogása, a sebesültek nyögése visszhangzott mindenütt. Fogaim összeszorítottam, és rohantam előre, tudtam is én, hogy hova, csak azt éreztem, hogy lőnek, mint az állatok, a lábam meg csak visz előre. Váratlanul nagy ütést éreztem a jobb combomon. Feljajdultam és tehetetlenül terültem el a sáros földön. Még emlékszem, hogy fölém hajolt egyik barátom, azt mondta fogjam erősen és visszafelé vonszolt, de elájultam a fájdalomtól. Később mesélték, a lövészárok szélén érte a végzetes találat.

Kórházba szállítottak, szerencsére gyorsan gyógyultam, rövid idő múlva, már lábra is álltam és tudtam, hamar el kell hagynom a kórházat és talán hazaküldenek szabadságra, vagy vissza frontra. Nehéz, nyomasztó volt a légkör, állandóan hoztak újabb sebesülteket. Szörnyen néztek ki, volt, akinek a karja, a lába hiányzott. Gyakran ürültek a termek, aztán újra megteltek újabb sérültekkel. Este még ott láttam, reggelre más feküdt a helyén, elvérzett, meghalt.

A mellettem levő ágyon fekvő katona nagyon hallgatag volt. Nem szeretett beszélni, nem sírt, nem panaszkodott. Élő halott volt. Kevés olyan hely volt rajta, ami nem volt bekötve. Volt, amikor éjszaka hallottam csendes sírását. Elvesztette szemét is, halk sóhajaiból hallatszott, hogy édesanyját emlegette. Jobb karját és lábait is amputálták. Egy csonka élő test volt. Ritkán jöttek bajtársak, látogatók, de őhozzá senki. Aztán egyik nap a főorvos egy idős tisztet és feleségét vezette a kórterembe. Némán lépkedtek, nem néztek se jobbra, se balra. Az ő ágyánál álltak meg, de nem szóltak semmit. A teremben nagy csend lett. A csonka test megmozdult, s kezével tapogatva nyúlt előre, mintha azt várná, valaki megérintse.  Az asszony remegve nyúlt felé, de keze nem érintette a könyörgő ujjakat. Az idős tiszt magához szorította csendesen zokogó feleségét. Kövér könnycseppek gurultak megtört arcán, állt mereven és sírt. Az orvos intett, hogy menjenek. Alig tettek pár lépést, amikor a test még jobban igyekezett elérni a távozókat. A tiszt hangosan felzokogott, visszalépett és pisztolyával a tehetetlen testbe lőtt.

A kéz lassan lehullott, és elhaló hangon annyit mondott. Köszönöm apám…

Nagyapa ekkor elhallgatott, mereven nézett maga elé, szeme könnyektől csillogott, majd halkan a fülembe súgta. … Nem is tudom, miért meséltem ezt el neked…
1972