Gyermekkorom világa 2. rész

Az anyai nagyszüleim velünk szemben a szomszédban laktak, döngölt agyaglakásban. A világ legnagyszerűbb nagyijai voltak. A papára kevésbé emlékszem, ritkán találkoztunk, 59-ben meghalt. A mama zsebében mindig volt dió, mogyoró, süti. Élveztük, ha, kutathattunk a zsebében. A szüleimnek is hozott kis üvegben  „finomságot”, házi, lavóros technikával főzött pálinkát. Bűn rossz lehetett, de talán innen ered a késztetés, hogy én is főzzek titokzatos, zamatos nedűket. Szegénynek sokszor fájt a háta, tapostuk, masszíroztuk.

Mikor még kisebbek voltunk és Padragról hazajöttünk látogatóba, a bátyámnak a kemence mellett a nagy teknőben volt megágyazva, nekem és öcsémnek a kemencepadkán. De jó meleg is volt! 

A papának a falban volt egy rejtett ajtóval elzárt kis polca. Mindig izgatott, mi lehetett benne. Persze a pipája, meg a dohány.  Ritkán mesélt, néha térdére ültetett, én a háborúról faggattam. Ezt az emléket felnőttként megírtam: Szomorú történet címmel.  

Tőle tudtam meg, hogy a kedvenc játszóhelyünk, a bitófa, onnan kapta a nevét, hogy tényleg bitófa állt a helyen és voltak kivégzések. 
Mindent finom homok borított, kis halmokat készítettünk, úgynevezett csicserkét, a közepébe belepisiltünk és betakartuk homokkal. Énekeltük, kelj ki csicserke, kosár alá teszlek, onnan is ki veszlek..., kis ujjainkkal körbe-körbe simítottuk, míg szép gömbölyű nem lett. A legjobb „bomba” volt, amivel aztán hajigáltuk egymást.

A pilickázás tudományát is itt sajátítottam el. Mindkét végén kihegyezett 15-20 cm-es botot helyeztünk a homokba vájt lyukba és egy hosszabb fadarabbal ráütöttünk a kiálló részre. A nyertes az volt, akinek messzebbre szállt a pilicka fája. 

Az apai nagyszülőkről, sajnos kevés emlékem van. Inkább, csak hallomásból tudok róluk.  A nagyanyám, igazi bibircsókos „boszorkány” kinézetű asszony volt. Nem akarom megsérteni emlékét, imádom és becsülöm! Amikor kicsi voltam és próbáltam a rostos, szárazabb kajákat enni, szájában forgatva, jól összerágva (turmixolva) etetett. 

A papa bölcs ember hírében állt. Hosszú magyaros bajuszát pödörte, szívta a pipáját. Szókimondó, de fukar szavú ember volt. Egyszer, amikor diákok a tanárukkal, a szőlője mellett haladtak el, a papa borral kínálta a diákokat. A tanár kicsit rosszallóan megjegyezte, „Imre bácsi, engem miért nem kínál a borával?” Papa pödört egyet a bajuszán, „fiam, ahány kapavágást tettél a szőlőmben, annyi pohár bort adok”. 
Kegyetlen sors várt rá. A tehenek mellet a jászolban kapott helyet, mert már nem tudta magát ellátni.

A falu másik végén lakott a szülői házban. Gyakran felsétált hozzánk, az előszobában üldögélt, de nem akart beszélni, magába roskadt és szívta pipáját. Nagyon szerette anyut és bennünket. Már nem volt feltűnő, hogy ápolatlan, elhanyagolt volt a külsője.
Egyik alkalommal feltüzelt arccal jelent meg, és egy borítékot lobogtatott. „Fiam, azt hiszem, ez az illatos boríték nem engem illet”. Az első szerelmes levelem volt. 
Pár nap elteltével, már nem jött a papa. Az asztalterítő alatt, ahol üldögélni szokott, megtaláltuk a személyi igazolványát, és 100 Ft-ot. Tudtuk ezzel elbúcsúzott. 
Akkor nem tudtam megsiratni, de ha temetőbe megyünk, még mindig rám törnek a gyerekkori emlékek. 

Ezt megelőzően nyári bányásztáborban voltam. A bányászok gyerekeit üdültették Balatonbogláron a szénbányák bányász üdülőjében. 1 vagy 2 hetes volt. Játék, pihenés, szórakozás, strand.
A táborba ékezésünk másnapján ellopták az otthonról kapott pénzemet. Nem maradt más, mint egy kis szelet csoki. 
Tetszett egy kislány, de nem mertem közeledni hozzá. Egyik este molesztálták a nagyobbak és a lépcsőn ülve sírdogált. Nem tudtam mit tegyek, odamentem hozzá a szelet csokimmal és kértem ne sírjon. Elfogadta, mosolygott és én boldog voltam.  
Ő írta a levelet, de aztán minden feledésbe merült.

A temető, számunkra egy misztikus hely volt. Mindenszentek napján kimentünk, végigjártuk őseink sírjait, külön gyertyát gyújtottunk az elesett katona sírjánál, akiről szintén a papa mesélt, hogy amikor az oroszok jöttek, itt esett el, a temető szélén az árokba temették el. Kilétéről nem tudtunk meg semmit. 

A falu felső határától nem messze, Imre-pusztán, (Sanyarúban) volt egy csirke keltető, ahova a falusi asszonyok jártak dolgozni. Este nem mertek a temetőn átmenni, amúgy meg nagy volt a kerülő. Én voltam a "bátor hős", aki átvezette őket. 
Szó nélkül mentünk, szorosan belém karolva, a hullaház előtt olyan volt a szorításuk, hogy fájt. Nekem vissza is kellet jönni, egyedül. Nem tudom, hány másodperc alatt futottam a százat, de mindig haza értem.

A templomunk papja agresszív ember volt. Hívő család voltunk, nekünk gyerekeknek alkalmazkodni kellet a szülők, és a falu elvárásainak. Szívesen jártunk ministrálni, volt, amikor reggel 7-re mentünk a misére. Igaz, a szomszédban volt az iskola, de fél nyolc felé már türelmetlenek voltunk, beszóltunk, hogy nekünk suli van. Megfordult és dühösen kizavart a templomból. Megalázva távoztunk és boldogan konstatáltuk, hogy ez volt az utolsó! Amikor prédikált, toppantott egyet, tudtuk ez „puki” , ilyenkor egymásra nevettünk, és minden ment tovább.

Amikor a mise előtt a bejáratnál rosszalkodtunk, nekem jutott egy legyintés az usánka sapkájával, még a címer is rajta volt, amitől vérzett a fejem. Tudtam, ettől apu begerjed, de anyu lehűtötte, nem tehetünk semmit. Többször volt hasonló atrocitás, aminek ártatlanul én ittam meg a levét.

A padok előtt álltunk, guggoltunk gyerekek, mindig volt bohóckodás, amikor a "verekedő keresztanyám" kiugrott a padból és egy hatalmasat lekevert. Hogy mitől volt a keresztanyám, a mai napig nem tudom, de ettől kezdve előttem megbélyegezte magát.
Egyszer a hittanórán megkérdeztem a paptól, - Istentől, vagy a majmoktól származunk -, iszonyú kergetőzés kezdődött a padok között. Az mentett meg, hogy a csuhája fönnakadt az egyik padban, és sikerült kimenekülnöm. Nem értettem, hiszen csak kérdeztem. Forrt bennem a bosszúvágy, szüleim nem tudnak semmit tenni, akkor nekünk kell cselekedni. 

Este tudtuk mikor halad el kismotorjával a temető előtt. A bejáratnál volt két kőoszlop, mint egy vártorony. Felmásztunk rá, és csúzlikkal felfegyverkezve vártuk. Nem kellet sokáig várni, megsoroztuk, kopogott a sisakja, mi pedig futás a sírok közt a bokrok közé. Neki sem volt nagy bátorsága, szitkozva megállt a temető kapujában, nem mert tovább jönni. Bár, ha féltünk is, ez a mi területünk volt. A következő misén szóvá tette, hogy megtámadták. Ártatlan arccal néztünk és sajnáltuk. Soha nem derült ki, hogy a megszentelt katolikus lelkészt, aki jó ember, ki akarta bántani?

Folytatás következik!