Álom volt, vagy valóság?
Sötét szemeidbe merülve néztem múltadat.
Néztem, s szólni nem tudtam.
Sajnáltalak. Sajnáltam zavaros életed,
És egyre bámultam rejtelmes szépséged.
Válladra borultam, hallgattam szíved dobogását
Halk sóhajaid hangosan törték a néma csendet.
Mert csend volt, nem hallatszott lelkünk robaja.
Csak a vágy égett, vagy tán pislogott halványan.
Hallgattunk mindketten, Te másra én rád gondoltam,
Hiszen mellettem voltál, fogtam kezed, éreztem meleged.
Sötét volt, de láttalak, tudtam, hogy itt vagy,
És mégsem nekem, másnak vagy.
Suttogva mondtam, feledj mindent!
Te kérdőn néztél, nem értettél,
Magadba zárkóztál, szóltan voltál,
S a versekért mégis rajongtál.
Ha sírsz még mindig, sírj helyettem is egy kicsit.
Tiszta könnyeid patakzanak, de felszáradnak.
Felszárítja őket a tiszta érzés kínos panasza,
S te megváltozol, ez az énem óhaja.
A testi gyönyör szép, de nem örök
A lelki szépség gyötör, de végig kísér
A testi szépség jó, de nem elsődleges
A lelki érzés kevés, mégis végzetes.
Most is Rád gondolok, bársonyos hajadra,
Lázas, görcsösen remegő ajkadra,
Tüzesen piruló, mégis borús arcodra
Fülemben visszhangzó, „miért” szavadra.
Válladra borultam, azt hittem megnyugszom.
Ajkadat csókoltam, azt hittem álmodom
Most, hogy távol vagy, úgy érzem csalódtam,
S a szokatlan csendben sóhajod hallgattam.
Bennem a képzelet szül valót Rólad
Valót, valóságot, létező boldogságot.
Igaz képed nem látom tisztán a sötétben
Eltakarja valami a nagy messzeségben.
Ha az életben sorsunk úgy hozza,
Ismét találkozunk, egymásra mosolygunk,
Eszembe jut a fájó emlék, a borzalom, a kósza elmék.
Örökre elválunk, mint a bárányfelhők, tovaszállunk.
1970
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése