Gyermekkorom világa 1. rész

Nem is tudom, hol kezdjem. Talán amikor az emlékezetem, a lényem kezdett kipattanni.   

Apám már 13 évesen a hegyestűi bányában dolgozott, kőfejtőként. A II. világháború végén, leventeként hadifogságba került. Németországba hurcolták kényszermunkára. Német, majd belga bányákban dolgoztatták. Szabadulása után még két évet vállalt, akkor már fizetésért.

Hazatérése után a padragi szénbányában dolgozott nyugdíjazásáig. Érdekes, hogy a belgáktól több nyugdíjat kapott, mint amennyit a magyar állam fizetett. Sajnos, csak rövid ideig élvezhette, korai haláláig. 

A bánya bérleti lakásában laktunk. Első élményeim innen származnak. 
Padragon születtem 52-ben, második fiúgyermekként. A keresztelőmön, madár szállt az templom ablakára és hangosan énekelt. A pap azt mondta, „ez a gyerek pap lesz, vagy valami nagy ember”. Nos, nem lettem pap, sem nagy ember.

Egyszer a keresztanyám jött meglátogatni, ám anyu felmosott, amúgy is csendben voltam, nem volt célszerű megzavarni! Erőszakosságának köszönhetően újraszülettem. A gyerek  ágy reteszében fennakadt a hálóingem. Lila volt a fejem, kevés életjelet mutattam, de lelket leheltek belém, hogy tovább élhessek.

Kis ”tökösként”, minden csínytevésben benne voltam. A bányától meredek csatorna szállította a „fáradt” vizet. Gyors folyású, nagy sodrású volt, de a víz mindig izgatott, ahogy a mai napig is. Közelebbről kívántam megérinteni, ami majdnem végzetes lett. Természetesen belezúgtam, de a főút alatt átmenő részt, rácsokkal zárták, ahol fennakadtam, és könnyű volt kimenteni.

Volt, amikor a nagyobb gyerekek biztatására, egy darázsfészket bottal megpiszkáltam. Anyu nem volt otthon, a nagynéném vigyázott ránk. A kis ingem tele volt darázs tetemekkel, a testem meg csípésekkel. A hirtelen szőke hajam amúgy is vonzotta rovarokat. Kórházban kötöttem ki, de megmentettek.

Egyik alkalommal anyu húst darált, de bedarálta az ujját, valószínű elájult. Bátyám a vödörben tárolt kakis, pisis, pelenkát húzta a homlokára. Ösztöne kivételes, de eredményes  volt.

Anyám ünneplőbe öltöztetett, a templomba készültünk. A bátyámmal, érdekesnek tűnő játékot találtunk ki. A ház közelében lévő tyúkólat látogattuk meg, ahol a tojások nagy részét megszorongattuk. A szomszéd szaladt anyuhoz, „Anikám, a gyermekeid tojásban fürdenek”. Nem értettem, mi rosszat tettünk. Fürdetés, újraöltöztetés, de a mise nem maradhatott el.

A mikulás ünnepségek mindig bensőségek voltak. A bérház aljába, a pincébe tereltek bennünket, ahol izgatottan vártuk az ősszakállú télapót. Az izgalomtól reszkettem, mert a mikulás mindent tudott rólam, de nem értettem honnan. Aztán felfedeztük, hogy a nadrág, a cipő olyan, mint az apué. Nem szóltunk, ez a mi titkunk volt, aztán megtaláltuk a szekrény aljában elrejtett piros sapkát, az ősz szakállt. Erről sem szóltunk, mert a mikulás mindig misztikus és megfejthetetlen volt.

Volt egy hintalovunk. Szerettem, sokat használtam, bár a fotózást utáltam. Az ominózus lépcső, ami a pincébe vezetett, meredek és hosszú volt. Megpróbáltam rodeózni,  de a gravitáció erősebb volt. A pinceajtóban landoltam. Az ijedtségemnél csak az volt a rosszabb, hogy apu szemem láttára törte darabokra a kedvenc játékunkat.
  
Az 56-os eseményekről 4 évesként kevés emlékem maradt. Az tudom, hogy apu a bányában volt. A szovjet harckocsik felsorakoztak, hogy belövik a bejáratokat, mert megtagadták a kijövetelt.  Rémült anyák jelentek meg karjukon csecsemőkkel, kézen fogott gyermekeikkel. Megmásztuk a harckocsikat, a csövön lógtunk, a katonák kedvesek voltak. Nekünk pedig ez jó játék volt.

59-ben költöztünk Mindszentkállára szüleim szülőfalujába. Emlékszem, hányszor utaztunk kerékpáron, én az első, bátyám a hátsó üléstartón, 40 km-t a legrövidebb úton a hegyeken keresztül.

Mindszentkállához köt a legtöbb emlékem. Itt kezdődött az igazi gyermekkorom.

Építkezésbe kezdtünk. Apuék évek óta követ fejtettek a mindszentkállai „kőtengerben”. Télen meglékelték a hatalmas sziklákat, vizet öntöttek a résekbe. Fagyok után a kövek megrepedtek, könnyebb volt hasítani. Tehenek húzta szekerekkel szállították a kifejtett köveket, sógor, szomszéd, barát, nagy volt az összefogás. 
Nem emlékszem a ház alapjára, a falak emelkedésére, arra viszont igen, amikor a fal tetejére kitűzték a kis bokrétát.

Emlékszem, amikor oltott meszet készítettek a kertünkben, és a kisöcsém mikulás öltözékében lubickolt a még meleg mészben. Időben észrevették, nagy volt a riadalom, kihalászták és megúszta sérülés nélkül.
   
Természetes volt, hogy apu hajnali négykor elment a bányába, és mi vártuk. Délután 4 körül jött haza kocka alakú fapados ”nejlon” busszal. Mesélte, hogy amikor beszállt, azonnal elaludt, csak a falu határában ébredt fel. Fáradt volt, vagy nem, soha nem tudtuk, játszottunk, mellette voltunk, és élveztük a jelenlétét. Előkerült a szütyőből a ”nyuszi” látta kenyér. A legfinomabb száraz kenyér héja volt, amit valaha ettem. Vacsoránál nagy adag sült lecsós tojást készített anyu, mindenki megkapta a részét. Felfaltuk semmi perc alatt, aztán lestük apu hol tart. Kisöcsém már az ölében ült, és mint a kismadarak vártuk a falatokat. Sokkal finomabb volt, mint amit mi kaptunk. Anyu csak állt, és nézte, „nem igaz, hogy még éhesek vagytok?” Nem is voltunk, de az olyan finom volt!

A kutat apu ásta, méterről méterre egyre mélyebben. Egy ágasfa volt felállítva, csigával húzta anyu fel a földet, amit apu kitermelt. A szomszédok is jöttek segíteni, amikor a kútgyűrűt kellett leengedni. Hatalmas összefogás volt az emberekben, feltétel nélküli segítség, jóban, rosszban. Már talán a hatodik körgyűrűnél jártak, amikor apu kifordított egy nagy követ és kiabált, „gyorsan húzzatok ki, mert már derekamig ér víz”. Félelmetes és egyben felemelő érzés volt, megjött a víz, és sikerült aput is kihozni. 
Aztán ehhez is fűződik további emlék. A kútkáva nem volt magas, gyönyörű ketrecet kapott, tetején körbeforgó repülővel, "vigyázz a békák belehúznak" elrettentő példamondattal. Kallantyúval zárták az ajtót, hogy „illetéktelenek”ne férjenek hozzá. A találékony, talán kétéves kisöcsém kíváncsi volt a békákra. A fonott kis gyerek székét a kávának támasztotta, a reteszt kinyitotta, majd mélyen a kútba nézve eleget tett kíváncsiságának. A kis szék elbillent, a kicsi teste a vödörben fennakadt, lábai kalimpáltak. Megjegyzem, a vödröt mindig leengedték a víz színéig, most nem!

Folytatás következik!