Gyermekkorom világa 3. rész

A kertekben, a mezőn, rengeteg lőszert találtunk. Hiába volt szüleink intő szava, hogy ehhez nem szabad nyúlni, mindig voltak idősebb haverok, akik ezt nem vették komolyan. A mama kertjében a volt verem helyén, a pincénél, mindenütt bele akadtunk.  
Egy alkalommal a szeretett és nagyra becsült iskolaigazgatóm háza falánál kellet rendet raknunk. Talán hetedikes lehettem, és kivételes megbízás volt számomra a csapat tagjaként e rendkívüli  munkára. Megerősítésként, mint már nagyfiú, kaptam egy pohár, noha bort. A szemem kettéállt, hiszen otthon sem ittam egy kortyot sem a felnőttek italából.
A lázas munkának, az lett a vége, hogy a ház mögött talált pallók alatt, töménytelen fegyverre, lőszerre akadtunk. Minden zsebünket megtömtük géppuska lövedékkel, ami érdekes volt, vittük. Másnap a rendőrség kiszállt, előállították a „munkásokat”. Emlékszem, hogy az iskolapadon sorakoztak a töltények. A kihallgatás során a bátyámmal mi közöltük, hogy a lövedékekhez nem nyúltunk, csak a heveder egy darabját vittük el, amit a kertben eldobtunk.

Haza küldtek, fél délelőtt kerestünk a kertben egy vasat, amire ráfoghatjuk, hogy mi ezt birtokoltuk. Persze a ház repedéseibe gondosan elrejtettük a töltényéket, amit később felhasználtunk egyéb célra. Amin a mai napig ámulok, a rendőröknek át nem adott lőszereket az iskola udvarán található pottyantós vécébe dobták!
Ezzel lezárult az iskolai ügy, de nem a miénk.

A puskaport kiöntöttük, a töltény hegyekből kiolvasztottuk az ólmot, ebből készítettük, a durranó „fegyvert”, a kézi mozsár ágyút, (gyufapuskát). Az előkészített töltény hegyeket egy marok fogású fadarabba illesztettük. 150-es szegből hajlítottunk ”Z”alakot. Gyufafejeket a hegybe szórtuk és a hajlított szeggel megőröltük. Erős nyersgumival kitámasztottuk, majd laza mozdulattal elsütöttük. Elég nagy hangja volt, legnagyobb élvezetünkre. A baj ott volt, hogy a zsebünkben tárolt gyufafejek mellé némi puskapor is került. Bizony az ütőszeg hatására felrobbant, szerencsére öcsémnek kisebb sérüléseket okozott, amit nehéz volt megmagyarázni. Hallottunk esetekről, amikor a robbanás az egyik srácnak az ujját is elvitte. Ettől kezdve nem a kezünkben robbantottuk, hanem eldobtuk, a hatás ugyanaz volt. A TV-ben is látunk hasonló kísérleteket, amikor rekonstruálják az ősi fegyvereket, de hozzáteszik: otthon ki ne próbáld!

Mindez nem volt elég. A falu határában volt a „lófingató”. Ma sem tudom miért így hívták, mi csak dögtemetőnek neveztük. Úgy kell elképzelni, hogy volt egy hatalmas lösz fal, talán négy-öt méter magas. Valóban voltak csontok, amik arra utaltak, hogy az elhullott állatokat itt temethették el. A tetején 3 méteres egyenes rész, és újabb löszfal szakadék. Nos, mi bátor robbantók, hatalmas tüzet raktunk a dögtemető aljában. A lövedékeket, gránátokat mindent, ami a készletünkben volt, egy nagy vesszőkosárba raktuk. A nagyobb fiúk, akik tudtak gyorsan futni, a szunnyadó parázsra vetették. Mi türelmesen vártunk, a löszfal másik oldalán, vajon mi történik. A zabszem a fenekünkben volt, de amikor megláttuk, hogy a temető felől, ami talán 300 méterre volt, két lovas rendőr közeledik felénk, már nem tudom mit érezhettünk.

Jött az első robbanás, hatalmas robajjal és követte a lőszerek fütyülő hangja, újabb robbanás, nem szűnő fütyülés. Azt még láttam, hogy a két rendőr a földön fekszik a lovak égnek meredő lábakkal kapálóznak.
Aztán futás, hogy hova, nem tudtuk, csak be a bozótba. Később kiderült, hogy a fennsíkon aratók dolgoztak, kaszát elhajítva, földre vetették magukat, mert a lövedékek süvítettek felettük. 

Nem tudom meddig tarthatott, én csak arra emlékszem, hogy a bátyámmal összebújva egy bokor alatt feküdtünk és vártunk. Ránk esteledett, mi még mindig szorongva vártunk. A lófingató bejárata felől lódobogást hallottunk. Félelmünk a tetőfokára hágott, itt a rendőrség, végünk. A szemünket lecsuktuk legyen, aminek lennie kell. Aztán elcsitult a zaj, a „vadas Feri bácsi„ hajtott arra a kocsijával. Már nem tudom, hogy jutottunk haza, nem tudom mi lett a többiekkel, hogy magyaráztuk meg szüleimnek, soha többet nem beszéltünk róla. Egyszer talán valaki elmeséli! 

Azt sem tudom a Feri bácsi mitől kapta a vadas nevet. Azt tudom, hogy féltünk tőle. Jó nagydarab ember volt. Két hatalmas muraközi lova húzta hangosan zörgő kocsiját. Két házzal alattunk lakott, és amikor hazajött ebédelni a lovak türelmesen vártak a kocsiba fogva. Az árokban rejtőzve vártunk, és amikor tiszta volt a levegő, egy hosszú bolyhos végű náddal, megcirógattuk az egyik ló heréjét. Hatalmasat rúgott, az ijedtségtől a másik is. A kocsi bánta, mi nem, hogy elfutottunk.

Ez a löszfal, úgy nevezett partos, emlékezetes számomra, rejtegetett még meglepetéseket. Kedvenc időtöltésünk helyszíne volt. Gyakran ástunk a homokban, mindig kincset kerestünk.

Folytatás következik!